Szeretném a zebegényi Szőnyi István Baráti Kör alkotótáborát idealizálni. Hiszen Zebegény gyönyörű, az atmoszféra ebből kifolyólag rendkívül nyugodt és pihentető, a hasonló érdeklődési körbe tartozó emberek pedig jókat tudnak beszélgetni, illetve esténként elmerülni a bohém művészélet gyakorlati mivoltában, miután kiélték napi alkotókedvüket. De mint mindig, sajnos erről az idillről is meg kell állapítanom, hogy csak a vitrinben mutat jól.
Nem mintha Zebegényről szeretném bebizonyítani, hogy randa. Ha kötelező lenne, talán még akkor sem lennék rá képes. A település elhelyezkedése olyan, mintha kanállal pöckölték volna a Duna és a hegy közé. Az emelkedők és lejtők kavalkádja izgalmas és természetes, és ha az ember rendelkezik némi tüdővel és vádli-izommal, szebbnél szebb panorámát nyújtó pontokra bukkanhat a faluban. Nem is beszélve a városból szabadulóknak igazi ínyencélményül szolgáló természetközelségről, amit egy-egy mókus, vidra, tarka madár, vagy éppen óriástücsök garantál. Nem, Zebegénnyel semmi baj nincs.
Meg kell jegyeznem, hogy a háromhetes tábor lényegében egy szabadiskola a Szőnyi István Baráti Kör jóvoltából, és mint oktatási intézmény, lehetőséget nyújt a tanulásra. Bár a diákok fülének nem túl kecsegtető ez a fogalom, ezen a helyen szerencsére nem a matematika vagy a fizika kétes zugaiba kötelező bepillantást nyerni, hanem a képzőművészet csínját-bínját lehet elsajátítani, már ha az embernek kedve van hozzá. A Zebegényen belüli tényleges helyszín az úttörő, plan air-kedvelő festő egykori kertjében kiépített táborhely. Mondhatnám, karnyújtásnyira a természettől, de ez nem igaz. A hely ugyanis benne van a természetben, nem csoda hát, hogy megihlető hatása érződik Szőnyi művein, amikről pontosabb felvilágosítást lehet kapni a Szőnyi István Emlékmúzeumban. Itt az alkotáshoz még tehetség sem szükséges, mivel a hangsúly a munkafolyamat élvezésén és a fejlődésen van.
Persze akadnak rendkívül tehetséges emberek, akik lényegében csak három nyugodt hetet szeretnének maguknak és a hobbijuknak. Belőlük általában árad a nyugalom és a kiegyensúlyozottság, amit kellemes humorral fűszereznek. Ám akadnak olyanok is, akik a ló túloldalára billenve fölényesen hangsúlyozzák művészi mivoltukat, ráadásul az esetek túlnyomó részében igencsak hiányos alappal. Sajnos nem egy, hanem arányaiban igenis sok olyan emberrel találkoztam, akik leragadva ebben a hivalkodó létállapotban szinte teljesen elfelejtették a „légy szíves”, „köszönöm”, „bocsánat” szavak jelentését, és erősen felmerült bennem a gyanú, vajon tisztában voltak-e valaha egyáltalán ezeknek az emberi viselkedéskultúra alapköveit képező szavaknak a létezésével. Elég szomorú a helyzet, de az ősemberek is talán a primitívség mágnesként való viselkedése miatt maradtak együtt, ahogy ezek az emberi egyedek is összeverődve nyalták egymást és magukat fényesre.
Szerencsére mindenhol vannak kivételek, és ha eltekintünk a fent említett problémakörtől, a maradék, emberi magatartással bíró ifjú alkotók remek alapot nyújtanak a zebegényi szocializálódáshoz. Ha hozzávesszük a tájat meg a hangulatot – igen, akkor a kis gyöngyszemben eltöltött alkotóidő talán mégis lehet idillikus.
Nem mintha Zebegényről szeretném bebizonyítani, hogy randa. Ha kötelező lenne, talán még akkor sem lennék rá képes. A település elhelyezkedése olyan, mintha kanállal pöckölték volna a Duna és a hegy közé. Az emelkedők és lejtők kavalkádja izgalmas és természetes, és ha az ember rendelkezik némi tüdővel és vádli-izommal, szebbnél szebb panorámát nyújtó pontokra bukkanhat a faluban. Nem is beszélve a városból szabadulóknak igazi ínyencélményül szolgáló természetközelségről, amit egy-egy mókus, vidra, tarka madár, vagy éppen óriástücsök garantál. Nem, Zebegénnyel semmi baj nincs.
Meg kell jegyeznem, hogy a háromhetes tábor lényegében egy szabadiskola a Szőnyi István Baráti Kör jóvoltából, és mint oktatási intézmény, lehetőséget nyújt a tanulásra. Bár a diákok fülének nem túl kecsegtető ez a fogalom, ezen a helyen szerencsére nem a matematika vagy a fizika kétes zugaiba kötelező bepillantást nyerni, hanem a képzőművészet csínját-bínját lehet elsajátítani, már ha az embernek kedve van hozzá. A Zebegényen belüli tényleges helyszín az úttörő, plan air-kedvelő festő egykori kertjében kiépített táborhely. Mondhatnám, karnyújtásnyira a természettől, de ez nem igaz. A hely ugyanis benne van a természetben, nem csoda hát, hogy megihlető hatása érződik Szőnyi művein, amikről pontosabb felvilágosítást lehet kapni a Szőnyi István Emlékmúzeumban. Itt az alkotáshoz még tehetség sem szükséges, mivel a hangsúly a munkafolyamat élvezésén és a fejlődésen van.
Persze akadnak rendkívül tehetséges emberek, akik lényegében csak három nyugodt hetet szeretnének maguknak és a hobbijuknak. Belőlük általában árad a nyugalom és a kiegyensúlyozottság, amit kellemes humorral fűszereznek. Ám akadnak olyanok is, akik a ló túloldalára billenve fölényesen hangsúlyozzák művészi mivoltukat, ráadásul az esetek túlnyomó részében igencsak hiányos alappal. Sajnos nem egy, hanem arányaiban igenis sok olyan emberrel találkoztam, akik leragadva ebben a hivalkodó létállapotban szinte teljesen elfelejtették a „légy szíves”, „köszönöm”, „bocsánat” szavak jelentését, és erősen felmerült bennem a gyanú, vajon tisztában voltak-e valaha egyáltalán ezeknek az emberi viselkedéskultúra alapköveit képező szavaknak a létezésével. Elég szomorú a helyzet, de az ősemberek is talán a primitívség mágnesként való viselkedése miatt maradtak együtt, ahogy ezek az emberi egyedek is összeverődve nyalták egymást és magukat fényesre.
Szerencsére mindenhol vannak kivételek, és ha eltekintünk a fent említett problémakörtől, a maradék, emberi magatartással bíró ifjú alkotók remek alapot nyújtanak a zebegényi szocializálódáshoz. Ha hozzávesszük a tájat meg a hangulatot – igen, akkor a kis gyöngyszemben eltöltött alkotóidő talán mégis lehet idillikus.
