Nem törlöm ki

ezt a blogot, mert egy év alatt mégiscsak sikerült digitalizálnom magamból egy olyan darabkát, amit sajnálnék pár kattintással megsemmisíteni. Majd az idő elvégzi helyettem a piszkos munkát, szétmállanak a linkek, bitjeire hullnak szét a betűk. Addig is, ha valaki ide téved, remélem, talál valamit, ami miatt érdemes volt így döntenem. Hogy miért hagyom abba ezt a blogot? Erre talán nem is olyan egyszerű néhány szóval válaszolni. Talán a változás felől tudnám a leginkább megközelíteni. Már nem vagyok a régi, de még nem vagyok „új” sem. Egy olyan átmeneti állapotban találtam magam, ami elég kellemetlen tud lenni, pláne így, közelítve lassan a huszadik életévem felé. Akaratlanul is belehasít az emberbe, hogy itt bizony már nagyobbak az elvárások, a felelősség, bármikor meg kell tudnom állni a saját két lábamon. Élet. Valahogy nem értem ezt a szót sem. Mit fogok én egész idő alatt csinálni? Régen rengeteg álmom volt. Akkor persze mindegyik célnak tűnt, amik majdani megvalósítása megkérdőjelezhetetlen volt. A terv, B terv, C terv, sőt, A után a B, esetleg C, ha úgy alakul. De sosem hittem volna, hogy annyi év elképzelései darabjaira hullhatnak. Hogy járhatok egyetemre cél nélkül, hogy terveznem kell a jövőmet elhivatottság nélkül, hogy ha valaki megkérdezi, mi lesz belőlem, ne tudjak válaszolni. Tehetségtelennek érzem magamat, és az, hogy valamilyen munkát megfelelően tudjak végezni, lehetetlennek tűnik. Lassan már az a kérdés is bonyolult lesz nekem, hogy hogy vagyok. Mert egyszerűen nem tudom... Emberi kapcsolataim romokban hevernek. Akaratlanul is eltaszítok olyanokat, akik fontosak. És egyre nehezebben engedek valakit magamhoz közel. Szükségem lenne egy kapaszkodóra. Legalább egy pici rücsökre ezen a sima sziklafalon, amin lassacskán csúszok lefelé.
Na igen. És addig nem tudok írni semmiféle blogot, amíg azt a rücsköt meg nem találom.