A zongora pont ilyen. A fehér és fekete billentyűk szürke zenéjében mélázó gondolatok nem zavarnak. Ilyenkor jó nem csinálni semmit. A dallamok maguktól is tudják a dolgukat. Körbejárnak, megbökdösik egy-egy emlék hátát, megölelik, vagy épp megrugdalják a szívet. S én ezt hagyom? Hagyom hát, mert nem én játszom, hanem engem játszanak. Szeretném órákig vándoroltatni még az ujjakat jobbra és balra, hogy rájöjjek végre, ki is vagyok valójában… De ez csak egy pillanat. Előtte, utána, nem marad más, csak a csend.