Hát eljött. Bekövetkezett a pillanat. Első igazi, teljesen ősz hajszálam megpillantásának pillanata. Kissé meg vagyok illetődve. Nem erre a reakcióra számítottam önmagamtól, no de mostanában úgyis hajlamosabb vagyok a borongós, negatív hangulatú hozzáállásra. Akik jobban ismernek, tudják, mindig is szerettem volna ősz tincseket a hajamba, ugyanúgy, ahogy szemüveget, de bizonyos testi működéseket nem lehet szabályozni. Irigyeltem azokat a fiatalokat, akiknek a haját ez a természetellenesen természetes szín tette különlegessé, nem holmi
szintetikus festékek. (És ne feledkezzünk meg Sweeney Toddról sem, akinek az a tincs külön szexepilként funkcionál, ha már egyszer kegyetlen gyilkos…) De most, a tükör előtt, csak egyetlen kérdésre tudtam koncentrálni: miért? Miért pont most kezdődött el ez a folyamat? Talán valamiféle halálos betegség lappangana a szervezetemben? Hiszen ha ideges, stresszes életmódot folytatnék, azt érezném, nem? Vagy csak elnyomom a tudatomban, és a szorongást a testemre hagyom, birkózzon meg vele egyedül… Mindenesetre ez a hajszál már soha nem lesz barna. Most, hogy már szemlélem egy ideje, gyönyörű, ezüstös csillogása egészen magával ragadt. Íme, évek képesek tömörülni egyetlen leheletnyi dologban. Nemrég láttam a Charlie és a csokigyár című filmet, ahol a gyártulajdonos Willy Wonka egy ősz hajszál miatt tökélte el, hogy örököst keres. (Tudom, ez már a második Johnny Deppes példám. De valljuk be, az a férfi tud valamit.) Én abba gondoltam bele, hogy ha lenne is örökösöm, nem lenne mit neki adnom. Anyagiakról nincs értelme beszélni, hiszen parazita módjára a szüleimből élek. Az „életmű” fogalma szintén semmis és nevetséges az esetemben. Egyetlen vagyontárgyam, ami némi szellemi értéket is képvisel, az a laptopom, Herold. A fényképek, amik összefogják életemet (mint hajgumi az őszülő hajat…), az írásaim, az a temérdek töredék, amik nem szólnak semmiről, nem kezdődnek el és soha nem érnek véget
… Még a rajzaim is le vannak fényképezve, szóval minden, amit valaha alkottam, itt van, ebben a gépezetben. Megdöbbentő felfedezés. Cselekednem kellene, el kellene kezdenem élni, de csak félni tudok. Pedig szeretnék még ebben az életemben lefogyni, írni egy könyvet, egy verseskötetet, egy forgatókönyvet, amit a rajzaimmal illusztrálok, szeretnék alkotni egy Tim Burton által ihletett világot, szeretném kipróbálni a stop-trükköt, hogy akkor az utazásokról ne is beszéljünk, Írország, Afrika, Velence, és a kávéházam, és az a sok titok, amit rejt a világ, amit szeretnék megtanulni, tudni, és élni velük… Nos, ez a mondat valamivel kétségbeesettebbre sikeredett, mint terveztem. Hiába, villámcsapást vártam, hát megkaptam, ha nem is azon a téren, ahol elképzeltem. Magányosan növekedő ősz hajszálam pedig továbbra is titkok hordozója a fejtetőmön.
szintetikus festékek. (És ne feledkezzünk meg Sweeney Toddról sem, akinek az a tincs külön szexepilként funkcionál, ha már egyszer kegyetlen gyilkos…) De most, a tükör előtt, csak egyetlen kérdésre tudtam koncentrálni: miért? Miért pont most kezdődött el ez a folyamat? Talán valamiféle halálos betegség lappangana a szervezetemben? Hiszen ha ideges, stresszes életmódot folytatnék, azt érezném, nem? Vagy csak elnyomom a tudatomban, és a szorongást a testemre hagyom, birkózzon meg vele egyedül… Mindenesetre ez a hajszál már soha nem lesz barna. Most, hogy már szemlélem egy ideje, gyönyörű, ezüstös csillogása egészen magával ragadt. Íme, évek képesek tömörülni egyetlen leheletnyi dologban. Nemrég láttam a Charlie és a csokigyár című filmet, ahol a gyártulajdonos Willy Wonka egy ősz hajszál miatt tökélte el, hogy örököst keres. (Tudom, ez már a második Johnny Deppes példám. De valljuk be, az a férfi tud valamit.) Én abba gondoltam bele, hogy ha lenne is örökösöm, nem lenne mit neki adnom. Anyagiakról nincs értelme beszélni, hiszen parazita módjára a szüleimből élek. Az „életmű” fogalma szintén semmis és nevetséges az esetemben. Egyetlen vagyontárgyam, ami némi szellemi értéket is képvisel, az a laptopom, Herold. A fényképek, amik összefogják életemet (mint hajgumi az őszülő hajat…), az írásaim, az a temérdek töredék, amik nem szólnak semmiről, nem kezdődnek el és soha nem érnek véget
… Még a rajzaim is le vannak fényképezve, szóval minden, amit valaha alkottam, itt van, ebben a gépezetben. Megdöbbentő felfedezés. Cselekednem kellene, el kellene kezdenem élni, de csak félni tudok. Pedig szeretnék még ebben az életemben lefogyni, írni egy könyvet, egy verseskötetet, egy forgatókönyvet, amit a rajzaimmal illusztrálok, szeretnék alkotni egy Tim Burton által ihletett világot, szeretném kipróbálni a stop-trükköt, hogy akkor az utazásokról ne is beszéljünk, Írország, Afrika, Velence, és a kávéházam, és az a sok titok, amit rejt a világ, amit szeretnék megtanulni, tudni, és élni velük… Nos, ez a mondat valamivel kétségbeesettebbre sikeredett, mint terveztem. Hiába, villámcsapást vártam, hát megkaptam, ha nem is azon a téren, ahol elképzeltem. Magányosan növekedő ősz hajszálam pedig továbbra is titkok hordozója a fejtetőmön.
