2009. február 15., vasárnap

Huszonnégy óra - a szerelmeseknek?...

Ha nem lennék egyedülálló, és ha immunis lennék az önsajnálatra, ez a bejegyzés ma nem született volna meg. Ám mivel ezek a kritériumok nem állnak fenn, Valentin nap alkalmából jól esik egy kicsit megmártózni a csokoládéval és romantikus filmekkel fűszerezett szánalomérzet és igazságtalanság kesernyés medrében. Álláspontom ezzel a nappal kapcsolatban a következő: olyannyira felesleges, hogy az már felháborító. Hiszen ha valaki szerelmes, és ez a szerelem beteljesedhet egy boldog párkapcsolatban, nem fogja ezen a napon jobban szeretni a másikat. Vagy nem foglalkozik vele, vagy tudatalatti kötelességérzetből pénzt költ egy haszontalan giccsre, aminek semmi értelme. Ha valaki pedig boldogtalan bárkapcsolatban él, végképp nem fogja vidám szerelmesként megünnepelni, illetve azon fog rágódni, milyen boldog is lehetne, ha lenne. És most tegyük szóvá azt a részleget, amit én is, és még milliónyi érzékeny lélek képvisel rajtam kívül: az egyedülállókat. Szerintem ezt az egészet hamarabb lehetne az ellenük való összeesküvés ünnepének, mint a szerelmesekének kikiáltani. Mert a kirakatok, a reklámok, a hirdetések, az utcán, a tévében, az interneten, elszomorítják a magányosan csellengő szíveket. Ilyenkor a szerelmespárok is sokkal feltűnőbbek, és a tükör is jobban torzít, mint máskor. És még azokon az embereken is, aki nem regisztrálnak három tábla csokoládé, négy film, és öt zenei album elfogyasztása után holmi internetes társkereső oldalakra, elalvás előtt végigfut egy alig érezhető remegés: nem jó egyedül lenni…

És hopp, már vége is van.

Nincsenek megjegyzések: