Nem törlöm ki

ezt a blogot, mert egy év alatt mégiscsak sikerült digitalizálnom magamból egy olyan darabkát, amit sajnálnék pár kattintással megsemmisíteni. Majd az idő elvégzi helyettem a piszkos munkát, szétmállanak a linkek, bitjeire hullnak szét a betűk. Addig is, ha valaki ide téved, remélem, talál valamit, ami miatt érdemes volt így döntenem. Hogy miért hagyom abba ezt a blogot? Erre talán nem is olyan egyszerű néhány szóval válaszolni. Talán a változás felől tudnám a leginkább megközelíteni. Már nem vagyok a régi, de még nem vagyok „új” sem. Egy olyan átmeneti állapotban találtam magam, ami elég kellemetlen tud lenni, pláne így, közelítve lassan a huszadik életévem felé. Akaratlanul is belehasít az emberbe, hogy itt bizony már nagyobbak az elvárások, a felelősség, bármikor meg kell tudnom állni a saját két lábamon. Élet. Valahogy nem értem ezt a szót sem. Mit fogok én egész idő alatt csinálni? Régen rengeteg álmom volt. Akkor persze mindegyik célnak tűnt, amik majdani megvalósítása megkérdőjelezhetetlen volt. A terv, B terv, C terv, sőt, A után a B, esetleg C, ha úgy alakul. De sosem hittem volna, hogy annyi év elképzelései darabjaira hullhatnak. Hogy járhatok egyetemre cél nélkül, hogy terveznem kell a jövőmet elhivatottság nélkül, hogy ha valaki megkérdezi, mi lesz belőlem, ne tudjak válaszolni. Tehetségtelennek érzem magamat, és az, hogy valamilyen munkát megfelelően tudjak végezni, lehetetlennek tűnik. Lassan már az a kérdés is bonyolult lesz nekem, hogy hogy vagyok. Mert egyszerűen nem tudom... Emberi kapcsolataim romokban hevernek. Akaratlanul is eltaszítok olyanokat, akik fontosak. És egyre nehezebben engedek valakit magamhoz közel. Szükségem lenne egy kapaszkodóra. Legalább egy pici rücsökre ezen a sima sziklafalon, amin lassacskán csúszok lefelé.
Na igen. És addig nem tudok írni semmiféle blogot, amíg azt a rücsköt meg nem találom.

...és rádöbbentem, hogy a világ városlakói sokkal vidámabbak lennének, ha a galambok papagájok, paradicsommadarak és tukánok lennének, mert azok színesek és viccesek, de én már a baglyokkal is ki lennék békülve, mert a sok nagyszemű tollas lény is murisan nézne ki egy kupacban, a várostereken, döglött egerekért zaklatva a padokon ücsörgő nénikéket....

Helyzet nincs

Az élet kegyetlenül, a legapróbb dolgokon át adja a jelzést, hogy felnövünk. Reggel, rövidnadrág, egyenesen a szárítóról. Este, egy teljesen átlagos méretű csokifolt, ami néhány évvel ezelőtt fel se tűnt volna - "A fenébe, pedig most mostam ki..." Elkeserítő és egyben magával ragadó.

Ilyenfajta kulináris élvezetre vágyom: Lindt - áfonyás-levendulás keserűcsokoládé, szegfűszeges cigaretta. Helyette megadatott a vizsga, a pánik, az elnyomottság. De nem nyígok, tűröm az életemet, már úgysem tart sokáig. Mármint a viszgaidőszak.

Zakariás

Zakariás, az eb.

Sweet

Egy blogbejegyzés gondolatai

Már egy pillanatra azt hittem, én is csak egy közönséges blogbejegyzés vagyok. Ijesztő pillanat volt ez, sanyarú szenvedése kóválygó képzeletemnek. Hiszen már lefixáltam a megbeszélés időpontját a kiadómmal. Mert engem bizony ki fognak adni. Én nem holmi láthatatlan bitfelhalmozódásként tengetem napjaimat az éterben, hanem kézzelfoghatóan, papíron, díszkötésben fogom jobbá tenni a világot, mint ahogy őseim már több mint fél évezrede. Várni, hogy valaki végre „rám kattintson”, hogy pixelekben kivetülhessek egy fénylő síkra, olyan megalázó. Mintha nem is léteznék. Azt akarom, hogy legyen személyiségem, illatom, példányszámom, polcom, mint minden valamirevaló szövegnek. A Gutenberg-galaxis egyik eszményien fénylő darabja leszek, lesz lektorom, fordítóm, illusztrálóm, nyomdászom, dedikálóm…
…és ha minden jól megy, talán még olvasója is akad a kis blogbejegyzésnek.

Üzenet

Na hogy is van ez a dolog. Az emberekkel. Szimpátia, ellenszenv, utálat, szerelem, barátság… Mostanában ez utóbbiról gondolkodtam sokat. Gyorsfolyamként áramlottak az agyamban a különféle spekulációk, majd az ezeket megsemmisítő boldog tudat, hogy ehhez a dologhoz nem kellenek elméletek. Aztán megakadtam egy pontnál. Egy embernél. Olyan rég volt már… Ha ő nem lett volna, sok könnyem hullott volna a Város miatt. Hiszen egy teljesen új világba csöppentem, ahol elvárták tőlem, hogy felnőtt módra viselkedjek gyerekfejjel. Ő már idősebb volt, de még nem találta meg a helyét a világban. Viszonyunk rövid idő alatt testvérinek kikiáltottá alakult, igaz, így utólag visszatekintve sokkal inkább olyan volt ő, mint egy anya. Leírhatatlanul sok mindent köszönhetek neki azáltal, hogy ott és akkor létezett, amikor nekem szükségem volt rá.
Aztán elment. Rengeteget változtunk azóta. Én magamról biztosan állíthatom, hiszen pont abban a korban hagyott ott, mikor az ember viselkedése amorf módon nyúlik, formálódik, míg el nem éri végleges formáját. Nem akarom magamat jellemezni, hiszen mások dolga, hogy miként ítélnek meg. És ő is változott. Tudom, mert mindig megnézem a képeit, figyelem a mosolyát, a szemét, igyekszem a legapróbb részletekből is információt kiszűrni, vajon boldog, elégedett, vidám, és jó emberekkel van körülvéve, vajon szerelmes, vagy talán szomorú vagy, tudod, annyiszor elkezdtem már levelet írni neked gondolatban, de mindig megakadtam, mert megijedtem attól, hogy miként reagálnál, mert úgy érzem magam, mintha egy barlangból akarnék kijutni, ami elé az idő szépen lassan hatalmas sziklát görget, és akkor itt maradok a sötétben, a bizonytalanságban, vajon örülnél nekem? Vagy már most utálsz, és nincs kiút? Annyiszor elképzeltem, ahogy leülünk beszélgetni, rengeteg mesélnivalóm lenne, éltem, képzeld el, miután elmentél, lassan megtanultam élni, és szeretném veled megosztani magamat, és szeretném, ha te is megosztanád velem magadat, ha nem is úgy, mint régen, mert akkor lehetetlent kérnék, tudom, nem kellene több, csak egy levél… Egy köszönöm, egy sajnálom, és egy kérlek. De látod, gyáva vagyok. Létezhet, hogy összeférhetetlenül megváltoztunk? Esetleg csak az a három év rendeltetett nekünk?...
Nem tudom, mi lesz. Nem tudom, mi van most. Talán sose fogok eljutni odáig, hogy levelet írjak. De ha az ég is azt akarja, akkor most olvasod ezeket a szavakat: köszönöm, sajnálom…