Na hogy is van ez a dolog. Az emberekkel. Szimpátia, ellenszenv, utálat, szerelem, barátság… Mostanában ez utóbbiról gondolkodtam sokat. Gyorsfolyamként áramlottak az agyamban a különféle spekulációk, majd az ezeket megsemmisítő boldog tudat, hogy ehhez a dologhoz nem kellenek elméletek. Aztán megakadtam egy pontnál. Egy embernél. Olyan rég volt már… Ha ő nem lett volna, sok könnyem hullott volna a Város miatt. Hiszen egy teljesen új világba csöppentem, ahol elvárták tőlem, hogy felnőtt módra viselkedjek gyerekfejjel. Ő már idősebb volt, de még nem találta meg a helyét a világban. Viszonyunk rövid idő alatt testvérinek kikiáltottá alakult, igaz, így utólag visszatekintve sokkal inkább olyan volt ő, mint egy anya. Leírhatatlanul sok mindent köszönhetek neki azáltal, hogy ott és akkor létezett, amikor nekem szükségem volt rá.
Aztán elment. Rengeteget változtunk azóta. Én magamról biztosan állíthatom, hiszen pont abban a korban hagyott ott, mikor az ember viselkedése amorf módon nyúlik, formálódik, míg el nem éri végleges formáját. Nem akarom magamat jellemezni, hiszen mások dolga, hogy miként ítélnek meg. És ő is változott. Tudom, mert mindig megnézem a képeit, figyelem a mosolyát, a szemét, igyekszem a legapróbb részletekből is információt kiszűrni, vajon boldog, elégedett, vidám, és jó emberekkel van körülvéve, vajon szerelmes, vagy talán szomorú vagy, tudod, annyiszor elkezdtem már levelet írni neked gondolatban, de mindig megakadtam, mert megijedtem attól, hogy miként reagálnál, mert úgy érzem magam, mintha egy barlangból akarnék kijutni, ami elé az idő szépen lassan hatalmas sziklát görget, és akkor itt maradok a sötétben, a bizonytalanságban, vajon örülnél nekem? Vagy már most utálsz, és nincs kiút? Annyiszor elképzeltem, ahogy leülünk beszélgetni, rengeteg mesélnivalóm lenne, éltem, képzeld el, miután elmentél, lassan megtanultam élni, és szeretném veled megosztani magamat, és szeretném, ha te is megosztanád velem magadat, ha nem is úgy, mint régen, mert akkor lehetetlent kérnék, tudom, nem kellene több, csak egy levél… Egy köszönöm, egy sajnálom, és egy kérlek. De látod, gyáva vagyok. Létezhet, hogy összeférhetetlenül megváltoztunk? Esetleg csak az a három év rendeltetett nekünk?...
Nem tudom, mi lesz. Nem tudom, mi van most. Talán sose fogok eljutni odáig, hogy levelet írjak. De ha az ég is azt akarja, akkor most olvasod ezeket a szavakat: köszönöm, sajnálom…
Aztán elment. Rengeteget változtunk azóta. Én magamról biztosan állíthatom, hiszen pont abban a korban hagyott ott, mikor az ember viselkedése amorf módon nyúlik, formálódik, míg el nem éri végleges formáját. Nem akarom magamat jellemezni, hiszen mások dolga, hogy miként ítélnek meg. És ő is változott. Tudom, mert mindig megnézem a képeit, figyelem a mosolyát, a szemét, igyekszem a legapróbb részletekből is információt kiszűrni, vajon boldog, elégedett, vidám, és jó emberekkel van körülvéve, vajon szerelmes, vagy talán szomorú vagy, tudod, annyiszor elkezdtem már levelet írni neked gondolatban, de mindig megakadtam, mert megijedtem attól, hogy miként reagálnál, mert úgy érzem magam, mintha egy barlangból akarnék kijutni, ami elé az idő szépen lassan hatalmas sziklát görget, és akkor itt maradok a sötétben, a bizonytalanságban, vajon örülnél nekem? Vagy már most utálsz, és nincs kiút? Annyiszor elképzeltem, ahogy leülünk beszélgetni, rengeteg mesélnivalóm lenne, éltem, képzeld el, miután elmentél, lassan megtanultam élni, és szeretném veled megosztani magamat, és szeretném, ha te is megosztanád velem magadat, ha nem is úgy, mint régen, mert akkor lehetetlent kérnék, tudom, nem kellene több, csak egy levél… Egy köszönöm, egy sajnálom, és egy kérlek. De látod, gyáva vagyok. Létezhet, hogy összeférhetetlenül megváltoztunk? Esetleg csak az a három év rendeltetett nekünk?...
Nem tudom, mi lesz. Nem tudom, mi van most. Talán sose fogok eljutni odáig, hogy levelet írjak. De ha az ég is azt akarja, akkor most olvasod ezeket a szavakat: köszönöm, sajnálom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése