Csattanós allegória az iskolára, vagyis az elme bomlásának első tünetei

A gimnázium sok mindenre felkészít bennünket - halljuk ezt ezer meg egy helyről. Persze az egész csak üres, sablonos fecsegés. Majd pont egy roskatag épület a maga szellemileg, idegileg és lelkileg leépült tanáraival meg az átkozott tanulnivalójával lesz az, ami megtanít minket élni? Kovács Józsi, a kitűnő tanuló, a tanárok kedvence, aki önként jelentkezik felelni és országos versenyeket nyer, valójában egy antiszociális, életképtelen lény, aki egyetlen egy dolgot tanult meg az életről: hogy akármi is az, neki semmi köze hozzá, hiszen tizenkét évet élt le az iskola óvó (elzáró?) falai között.
Egyetlen dolgot tudnék említeni, amire felkészít minket a kötelező oktatási intézmény kijárása: a börtönbe kerülés. A körülmények adottak, csak éppen fogalmad sincsen róla, mit követtél el. Aztán a közelgő szabadulás édes pillanatai... Amikor még nem tudod, milyen teljesen odakinn, hiszen épp csak sétálni engedtek, szabályos léptekkel... De az a gondolat, hogy soha többé nem kell betenned a lábadat abba az épületbe, ahol akaratod ellenére próbálták az agysejtjeidet tenyészteni, szellemileg teljesen az utolsó szóbeli vizsgák felé emel téged, és ha eljön a perc, tisztán és boldogan fogsz elmerülni a szabadság édes gyönyörei között, mint a társaság, az italozás, a cigarettázás, a zene, a festészet, az önkéntes nyelvtanulás...
És pár év múlva majd visszakapok minden ellenszenvet, hiszen tanárnak készülök.