Mosolyogj, hisz jön a tél!

„Szép a tavasz és szép a nyár is,
De szebb az ősz, s legszebb a tél”
Ezek a szavak József Attila életművének vége felé találhatóak az egyik szép és szomorú versében. Szerintem ő írta a legtöbb szép és szomorú verset a magyar irodalomtörténetben. Persze most nem verselemzésekkel megtűzdelt élettörténeti boncolgatást szeretnék tartani, aminek a végén kiderül, hogy nem is úgy volt azzal a vonattal, hanem egyszerűen csak egyetérteni. Nekem ugyanis a tél a kedvenc évszakom. Nem vagyok depressziós, sőt, szibériai menekült sem, akinek a magyarországi forróságra csak a fagypont alatti hűs levegő nyújt egy kis enyhülést. És nyilván nem vagyok sofőr sem, mert ha az lennék, nem mondanék ilyen hülyeséget. Hisz télen csúsznak az utak, sokszor van köd és csapadék, ráadásul hamar besötétedik, és nem tagadom, hogy ezek mind rendkívül kellemetlen tényezők a biztonságos autóvezetés megvalósítása érdekében.
De engem megnyugtat, ha reggel, mielőtt még elindulnék valahová, végigmérem a fátyolos horizontot. Hisz gyönyörűek a hóval borított fák és háztetők, a fagyponttal dacoló élőlények. Nincs nyüzsgés és zsivaj, nincs vakító napsütés a forróságban. A hideg ellen lehet védekezni, sőt, szerintem sokkal könnyebb, mint a hőséggel szembeni harc. Egy-két színes sál, új csizma, vagy bohókás sapka máris meghozza az ember kedvét egy kis sétához a karácsonyi díszkivilágításban. Hangulatos fények, amik a sötétedésben beragyogják a városok utcáit. Az összhatást legjobban a szitáló hó dobja fel. Ha már nagyon átható lenne a hideg, nincs is kellemesebb a barátokkal vagy a társsal beülni valahová egy forró italra. Ez lehet a nyári száműzetésből visszatérő finom forrócsoki, egy ízletes tea, vagy éppen forralt bor.
A tél az az évszak, amikor az ember legtöbbet foglalkozhat a lelkével. Jó érzés visszatérni valahonnan a jó meleg otthonba és kipirult arccal előkészíteni egy forró fürdőt, ami különleges illatokkal, gyertyákkal fűszerezhető. Ez a legjobb lehetőség elgondolkodni magunkon, a többieken, a világon. A meditációs tevékenységek kiegyensúlyozottabbá teszik a lelket, ami könnyebben átsegít például egy vizsgaidőszakon. Az olvasás pedig, ami egy fűtőtest és egy forró tea mellett a legjobb, növeli az egyén kultúrhányadosát, ami szintén nem árt.
Sokan panaszkodnak arra, hogy a tél unalmas, és nincsen lehetőség szórakozni. A párkapcsolatok könnyen ellaposodnak, az ember kedvét veszti és depresszióba zuhan. Én ilyenkor a „mindent lehet, csak akarni kell”- szlogennel védekezem. Nem tagadom, hogy ez az időszak valamivel zártabb, mint a nyár, és nyilván kevesebbet mozgás történik a szabad ég alatt. De ez még korántsem jelenti azt, hogy nincsenek lehetőségek. Kulturális programként ott van például a színházba járás. Megjegyzem, a mai színdarabok sokkal inkább a szórakoztatás köré épülnek, mint régen. Könnyedebb kikapcsolódás gyanánt lehet házibulit rendezni, aminek a hangulata csak az emberi kreativitáson múlik. Vízhiány esetén fel lehet keresni egy barlangfürdőt vagy uszodát. Ha hó van, nincs gond, hiszen a szánkózás, hóban marhulás a társaságok megmentője lehet. És lám, Szilveszterkor valahogy senki sem panaszkodik, hogy nincs lehetősége szórakozni.
A télre nem a szükséges rosszként kell gondolni. Minden ember megtalálhatja a kedvére való téli életformát, csak éppen keresnie kell, és törekednie annak megvalósítására.

A dohányos is ember!

Pontosabban: A dohányos is ember? A társadalom mai álláspontja szerint ugyanis nem. A helyzet csak azért idegesítő, mert a társadalmi vélemény nem egy önállóan képződő dolog. Az ország nem áll fel és csap a térdére, hogy „márpedig elég legyen a füstölésből!” Ezzel ellentétben viszont rengetegen ülnek a tévé és a számítógép előtt, akik remek alanyául szolgálnak a tömegmanipulációs tevékenységeknek, miszerint a dohányos embereknek a saját életük megóvása érdekében kevesebb joguk van élni. A régi, ártalmatlan Malboro-reklámok helyetti nikotintapasz-ajánlatokból megtudhatjuk, hogy a dohányos egy ideges, boldogtalan, de legfőképpen beteg emberfajta, akinek segítségre van szüksége, hiszen bármikor áldozatául eshet valamilyen rákos megbetegedésnek. Én, mint dohányos, ez utóbbival teljesen tisztában vagyok. Ám az előbbi jellemzés meglep. Az életem sok füstmentes, de ugyanakkor stresszben úszó embertársaméhoz képest nyugodt és kiegyensúlyozott, nem vagyok depressziós, az egészségem pedig kiváló. Csupán annyiban különbözöm a többi embertől, hogy elszívok egy pár szál cigarettát a nap folyamán. Ha kell, ügyelek arra is, hogy ne egy kismama orra alá fújjam a füstöt, vagy ne egy szép parkban hajigáljam szét a csikket. Igazán megható, hogy egy egész világ fog össze, csak azért, nehogy tüdőrákban hajlak meg – de mégis, kinek mi köze ahhoz, mivel mérgezem a szervezetemet? Ha én elviselem a sárga fogaimat, a lepedékes tüdőmet, a bűzös ruháimat, engem nem fog meghatni az a pár unalomig szajkózott felirat a cigarettásdobozokon, sőt, még az akciós nikotintapasz sem. Ezek nem ösztönöznek engem semmire, maximum utálatot ébresztenek füstös lelkivilágomban. Az viszont, hogy kitiltják a dohányzást a vendéglátó ipari egységekből (és gondolom, lesz még durvább), végképp felháborít. Nem mondom, hogy ne tegyenek intézkedéseket – mondjuk elkülönítés formájában. De egy olyan világban, ahol a toleranciának és szolidaritásnak kellene vezérelnie a gyakorlati életet, egyáltalán felmerül egy ilyen súlyos diszkrimináció, ez elkeserít. Mintha nem lenne épp elég összefogást és reklámot igénylő gond, aminek a megoldása sokkalta jelentőségteljesebb szereppel bírna a dohányzó emberek életének megkeserítésénél. Ez Magyarországon hárommillió állampolgárt jelent, akik élvezik a Sir Raleigh Walter által Európába szállított szokást és tűrik annak minden mellékhatását. Harcolnak ellenünk – de nem tudom, miért. Mindenesetre kíváncsi lennék, a nagy mozgalmak képviselői pontosan mennyire egészségesebbek. Nyilván soha nem fáznak meg és a balesetekre is immunisak. Ajánlom nekik, mivel elég kellemetlen lenne egy neves anti-dohányosnak kimúlni a hőn áhított nyugdíjkorhatár előtt, hogy élvezni tudja stressz-csomókkal tűzdelt szenilis életét.

"Mutasd be magad öt mondatban!"

De lehet ezt egyáltalán, kérdem én? Lehet egy emberi lény valóját pár mondatban összefoglalni? Ráadásul tőmondatokban, mivel írásban valószínűleg nincs túl sok hely erre a célra, beszédben pedig leintenek vagy pofátlanul közbeszólnak a hosszabbra nyúló mondandóba. Emeld ki a lényeget, mondják. De mi a lényeg? Mi egy ember lényege? Talán abban az egyben rég megegyeztünk, hogy a válasz nem a külső tulajdonságokban keresendő. Persze nem utolsó szempont, hogy a hajad zsíros és csapzott, vagy zöld és égnek áll, esetleg lisztparóka-jellegű; tele vagy lyuggatva fémmel, netalán kiegészítőid nagyobbak és színesebbek a képzeletbeli elefántoknál – de ezek mégis mind csak külsőségek, a személy és a tükör közötti összhangzavar kisebb-nagyobb jelei.
„Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” – a kissé közhelyesen nyikorgó mondat, ami mégis nagy igazságokat hordoz (megjegyzem, mint minden közhely), és ha kissé dohosan is, de remekül ellehetetleníti az ötmondatos bemutatkozás helytállását. Mit ér a bárki is azzal, hogy megtud rólam öt mondatot? Megszeret, elítél, bekategorizál, elvesz feleségül?! Mit mondok én azzal, hogy szeretem a művészeteket, van két hörcsögöm, hobbim az olvasás? Amikor annyi minden érdekel még, igaz, sok mindennek nem járok utána, mert lusta vagyok, igen, mert a lustaság is egy dolog belőlem! És annyi dolog van, amit utálok, és ott vannak még az apróságok, amik kiegészítik egy emberi lény létezésének jellemzését ebben a világban… Mert szeretek elmélázni dolgokon, szeretem a hó ropogásának hangját, kecsappal eszem a rántottát, mániám a szájhigénia, bütykösödik a lábam, a kissé megégett krumpli a kedvencem, soha nem drogoztam még életemben, rühellem a szúnyogzümmögést és undorodom a gyümölcsmagoktól.
Van lelki világom, véleményem, stílusom, kritikám és önkritikám. És ott van még az agyamnak az a 95%-a, amit nem is használok, és talán természetfeletti titkokat rejt. Egy sajátos kis univerzum vagyok, egy individuum, amiben minden lényeges, igaz, nem mindenkinek. Csak nekem, de az éppen eléggé megnehezíti annak az öt mondatnak a létrehozását.
Rólam. Túl. Kevés. Öt. Mondat.
Ahogy mindenki másról is. Lehet, hogy még több ezer olyan ember él a Földön, akik szeretik a művészeteket, van két hörcsögük és hobbijuk az olvasás. De mind különbözőek, hiszen nem futószalagról kerültünk a világba. És ettől világ a világ.

Kukába dobott lelkek

Lehet-e emberek nélkül élni?
Ha egy állat tenné fel a kérdést, bizonyára mindenki röhögne a dolog egyértelműségén és inkább a kérdés feltételének miértjén kezdene el töprengeni. Hiszen hogyne lehetne, elbújni fák között, víz alatt, élni a természet által megszabott állatéletet, ez mind olyan szép és egyszerű. Ha egy állat éppen antiszociális korszakát éli, nyugodtan megteheti, hogy nem kommunikál senkivel, csak kényelmesen kutatja az ehető falatokat. Aztán őt eszik meg vagy meghal annak rendje és módja szerint végelgyengülésben.
De mi a helyzet, ha egy ember kérdezi ugyanezt? Lehet-e emberek nélkül élnie egy embernek? Pont egy olyan lénynek, ami az egész bolygón mindenhol megtalálható, és aminek a megélhetése nem a természettől, hanem holmi gépektől és rendszerektől függ? Emberi kapcsolatok – több milliárdnyi bonyolult szál, amik elvághatatlan gócot képeznek. Igen, azt hiszem, az emberektől elszakadni lehetetlen. Ha meg akarom őrizni a civilizáció nyújtotta elkényelmesedési lehetőségeket (tehát nem egy barlangban akarok élni gyökérgumókon) akkor muszáj bizonyos formális kommunikálási szituációkon napi gyakorisággal átesnem. Munkahely, bolt, posta, olyan helyek, ahol egyszerűen muszáj. Fúj.
És akkor még ott vannak az érzelmi igények… Olyan emberekről beszélek, akik nem idegenek. Nem pusztán szolgáltatást teljesítő húsos robotok, akik csak a munkaidő lejárta után válnak személyekké, de akkor sem számomra… Hanem azokról, akik a nap huszonnégy órájában emlékek, hangulatok őrzői és teremtői, és mind közvetlen kapcsolatban állnak velem. Barátoknak nevezik őket. Barátnak lenni nem könnyű dolog. Ugyanis ha neked van egy, te is az vagy. Ez egy kölcsönösségen alapuló kapcsolat, aminek nincsenek okai, indokai és érdekei, csak úgy van. Hogy mit csinálnak a barátok? Van úgy, hogy semmit. Csak örülnek egymásnak. Aztán ha baj van, segítenek. Fizikailag, szellemileg és lelkileg egyaránt, lehetőségeiktől függően. Persze nem kötelező. Ez egy olyan dolog, amiben semmi sem kötelező. Jól hangzik, mi? Akkor most az, akinek nincsen, menjen és szerezzen be magának egy barátot!
Bár így működne. Én sem tudom, hogy működik. Beindul és kész.
Sokáig azt hittem, ezt csak úgy kikapcsolni nem lehet. Hogy ez nem egy olyan dolog, aminek vége van, ha te ide mész én meg oda megyek, vagy ha letelt két év és már nem egy helyre járunk karatézni. Az nem lehet, hogy ennyi, lejárt a szavatossága, ki lehet dobni a kukába. Hogy emberek lelkei nem kukába valók.
És lassan rá kell jönnöm, hogy talán mégis. Talán ez a világ rendje, a régi barátságok helyett jönnek újak, hiszen a világ változik, és az emberek is változnak, minden változik, akkor miért pont ez a dolog maradna állandó? Hát nem unalmas, ha jobban belegondolok?!
Vagy egyszerűen csak meghibásodtam.