Lehet-e emberek nélkül élni?
Ha egy állat tenné fel a kérdést, bizonyára mindenki röhögne a dolog egyértelműségén és inkább a kérdés feltételének miértjén kezdene el töprengeni. Hiszen hogyne lehetne, elbújni fák között, víz alatt, élni a természet által megszabott állatéletet, ez mind olyan szép és egyszerű. Ha egy állat éppen antiszociális korszakát éli, nyugodtan megteheti, hogy nem kommunikál senkivel, csak kényelmesen kutatja az ehető falatokat. Aztán őt eszik meg vagy meghal annak rendje és módja szerint végelgyengülésben.
De mi a helyzet, ha egy ember kérdezi ugyanezt? Lehet-e emberek nélkül élnie egy embernek? Pont egy olyan lénynek, ami az egész bolygón mindenhol megtalálható, és aminek a megélhetése nem a természettől, hanem holmi gépektől és rendszerektől függ? Emberi kapcsolatok – több milliárdnyi bonyolult szál, amik elvághatatlan gócot képeznek. Igen, azt hiszem, az emberektől elszakadni lehetetlen. Ha meg akarom őrizni a civilizáció nyújtotta elkényelmesedési lehetőségeket (tehát nem egy barlangban akarok élni gyökérgumókon) akkor muszáj bizonyos formális kommunikálási szituációkon napi gyakorisággal átesnem. Munkahely, bolt, posta, olyan helyek, ahol egyszerűen muszáj. Fúj.
És akkor még ott vannak az érzelmi igények… Olyan emberekről beszélek, akik nem idegenek. Nem pusztán szolgáltatást teljesítő húsos robotok, akik csak a munkaidő lejárta után válnak személyekké, de akkor sem számomra… Hanem azokról, akik a nap huszonnégy órájában emlékek, hangulatok őrzői és teremtői, és mind közvetlen kapcsolatban állnak velem. Barátoknak nevezik őket. Barátnak lenni nem könnyű dolog. Ugyanis ha neked van egy, te is az vagy. Ez egy kölcsönösségen alapuló kapcsolat, aminek nincsenek okai, indokai és érdekei, csak úgy van. Hogy mit csinálnak a barátok? Van úgy, hogy semmit. Csak örülnek egymásnak. Aztán ha baj van, segítenek. Fizikailag, szellemileg és lelkileg egyaránt, lehetőségeiktől függően. Persze nem kötelező. Ez egy olyan dolog, amiben semmi sem kötelező. Jól hangzik, mi? Akkor most az, akinek nincsen, menjen és szerezzen be magának egy barátot!
Bár így működne. Én sem tudom, hogy működik. Beindul és kész.
Sokáig azt hittem, ezt csak úgy kikapcsolni nem lehet. Hogy ez nem egy olyan dolog, aminek vége van, ha te ide mész én meg oda megyek, vagy ha letelt két év és már nem egy helyre járunk karatézni. Az nem lehet, hogy ennyi, lejárt a szavatossága, ki lehet dobni a kukába. Hogy emberek lelkei nem kukába valók.
És lassan rá kell jönnöm, hogy talán mégis. Talán ez a világ rendje, a régi barátságok helyett jönnek újak, hiszen a világ változik, és az emberek is változnak, minden változik, akkor miért pont ez a dolog maradna állandó? Hát nem unalmas, ha jobban belegondolok?!
Vagy egyszerűen csak meghibásodtam.
Ha egy állat tenné fel a kérdést, bizonyára mindenki röhögne a dolog egyértelműségén és inkább a kérdés feltételének miértjén kezdene el töprengeni. Hiszen hogyne lehetne, elbújni fák között, víz alatt, élni a természet által megszabott állatéletet, ez mind olyan szép és egyszerű. Ha egy állat éppen antiszociális korszakát éli, nyugodtan megteheti, hogy nem kommunikál senkivel, csak kényelmesen kutatja az ehető falatokat. Aztán őt eszik meg vagy meghal annak rendje és módja szerint végelgyengülésben.
De mi a helyzet, ha egy ember kérdezi ugyanezt? Lehet-e emberek nélkül élnie egy embernek? Pont egy olyan lénynek, ami az egész bolygón mindenhol megtalálható, és aminek a megélhetése nem a természettől, hanem holmi gépektől és rendszerektől függ? Emberi kapcsolatok – több milliárdnyi bonyolult szál, amik elvághatatlan gócot képeznek. Igen, azt hiszem, az emberektől elszakadni lehetetlen. Ha meg akarom őrizni a civilizáció nyújtotta elkényelmesedési lehetőségeket (tehát nem egy barlangban akarok élni gyökérgumókon) akkor muszáj bizonyos formális kommunikálási szituációkon napi gyakorisággal átesnem. Munkahely, bolt, posta, olyan helyek, ahol egyszerűen muszáj. Fúj.
És akkor még ott vannak az érzelmi igények… Olyan emberekről beszélek, akik nem idegenek. Nem pusztán szolgáltatást teljesítő húsos robotok, akik csak a munkaidő lejárta után válnak személyekké, de akkor sem számomra… Hanem azokról, akik a nap huszonnégy órájában emlékek, hangulatok őrzői és teremtői, és mind közvetlen kapcsolatban állnak velem. Barátoknak nevezik őket. Barátnak lenni nem könnyű dolog. Ugyanis ha neked van egy, te is az vagy. Ez egy kölcsönösségen alapuló kapcsolat, aminek nincsenek okai, indokai és érdekei, csak úgy van. Hogy mit csinálnak a barátok? Van úgy, hogy semmit. Csak örülnek egymásnak. Aztán ha baj van, segítenek. Fizikailag, szellemileg és lelkileg egyaránt, lehetőségeiktől függően. Persze nem kötelező. Ez egy olyan dolog, amiben semmi sem kötelező. Jól hangzik, mi? Akkor most az, akinek nincsen, menjen és szerezzen be magának egy barátot!
Bár így működne. Én sem tudom, hogy működik. Beindul és kész.
Sokáig azt hittem, ezt csak úgy kikapcsolni nem lehet. Hogy ez nem egy olyan dolog, aminek vége van, ha te ide mész én meg oda megyek, vagy ha letelt két év és már nem egy helyre járunk karatézni. Az nem lehet, hogy ennyi, lejárt a szavatossága, ki lehet dobni a kukába. Hogy emberek lelkei nem kukába valók.
És lassan rá kell jönnöm, hogy talán mégis. Talán ez a világ rendje, a régi barátságok helyett jönnek újak, hiszen a világ változik, és az emberek is változnak, minden változik, akkor miért pont ez a dolog maradna állandó? Hát nem unalmas, ha jobban belegondolok?!
Vagy egyszerűen csak meghibásodtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése