A dohányos is ember!

Pontosabban: A dohányos is ember? A társadalom mai álláspontja szerint ugyanis nem. A helyzet csak azért idegesítő, mert a társadalmi vélemény nem egy önállóan képződő dolog. Az ország nem áll fel és csap a térdére, hogy „márpedig elég legyen a füstölésből!” Ezzel ellentétben viszont rengetegen ülnek a tévé és a számítógép előtt, akik remek alanyául szolgálnak a tömegmanipulációs tevékenységeknek, miszerint a dohányos embereknek a saját életük megóvása érdekében kevesebb joguk van élni. A régi, ártalmatlan Malboro-reklámok helyetti nikotintapasz-ajánlatokból megtudhatjuk, hogy a dohányos egy ideges, boldogtalan, de legfőképpen beteg emberfajta, akinek segítségre van szüksége, hiszen bármikor áldozatául eshet valamilyen rákos megbetegedésnek. Én, mint dohányos, ez utóbbival teljesen tisztában vagyok. Ám az előbbi jellemzés meglep. Az életem sok füstmentes, de ugyanakkor stresszben úszó embertársaméhoz képest nyugodt és kiegyensúlyozott, nem vagyok depressziós, az egészségem pedig kiváló. Csupán annyiban különbözöm a többi embertől, hogy elszívok egy pár szál cigarettát a nap folyamán. Ha kell, ügyelek arra is, hogy ne egy kismama orra alá fújjam a füstöt, vagy ne egy szép parkban hajigáljam szét a csikket. Igazán megható, hogy egy egész világ fog össze, csak azért, nehogy tüdőrákban hajlak meg – de mégis, kinek mi köze ahhoz, mivel mérgezem a szervezetemet? Ha én elviselem a sárga fogaimat, a lepedékes tüdőmet, a bűzös ruháimat, engem nem fog meghatni az a pár unalomig szajkózott felirat a cigarettásdobozokon, sőt, még az akciós nikotintapasz sem. Ezek nem ösztönöznek engem semmire, maximum utálatot ébresztenek füstös lelkivilágomban. Az viszont, hogy kitiltják a dohányzást a vendéglátó ipari egységekből (és gondolom, lesz még durvább), végképp felháborít. Nem mondom, hogy ne tegyenek intézkedéseket – mondjuk elkülönítés formájában. De egy olyan világban, ahol a toleranciának és szolidaritásnak kellene vezérelnie a gyakorlati életet, egyáltalán felmerül egy ilyen súlyos diszkrimináció, ez elkeserít. Mintha nem lenne épp elég összefogást és reklámot igénylő gond, aminek a megoldása sokkalta jelentőségteljesebb szereppel bírna a dohányzó emberek életének megkeserítésénél. Ez Magyarországon hárommillió állampolgárt jelent, akik élvezik a Sir Raleigh Walter által Európába szállított szokást és tűrik annak minden mellékhatását. Harcolnak ellenünk – de nem tudom, miért. Mindenesetre kíváncsi lennék, a nagy mozgalmak képviselői pontosan mennyire egészségesebbek. Nyilván soha nem fáznak meg és a balesetekre is immunisak. Ajánlom nekik, mivel elég kellemetlen lenne egy neves anti-dohányosnak kimúlni a hőn áhított nyugdíjkorhatár előtt, hogy élvezni tudja stressz-csomókkal tűzdelt szenilis életét.