Minél többször kérdezik, hogy milyen, annál többször mondom, hogy jó. Minél többször mondom, hogy jó, annál többször érzem, hogy valami nem stimmel… Talán túl sokat járkáltam ebben az álomszerűen fantasztikus dimenzióban, és most bumm, nekimentem az üvegfalnak. Hisz bizonyos mértékben ez is csak egy mesterkélt világ. Bevettem a lelkesedés-drogomat és hallucináltam egy tökéleteset. A szer fogyóban. A remény pedig… Nem halt meg, csak gyorsan alvó. Elcsitulóban vannak a pozitív történések. Már nem generál semmi extázist. Eszembe jutott egy szó: megszokás. Ennyi lenne? Megszoktam? Minden addig mesés, amíg új? Aztán elfogy, betelik, eltörik, szétszakad, megromlik, kiszárad? És megtörténhet mindez az élettel? Vagy velem?…
Eddig egy darab kérdésem se volt, csak boldogan éltem ebben az újban. Aztán ahogy elkezdett komolyabban telni az idő, egyre több sarok hajtódott be a határidőnaplómban, egyre több kérdés kezdett bennem felmerülni. Kellemetlen, megválaszolhatatlan kérdések, végigtaperolva a létezés összes szintjét. Pedig valójában csak egyre akarok választ: miért? Miért kezdek el mindig gondolkodni?
Eddig egy darab kérdésem se volt, csak boldogan éltem ebben az újban. Aztán ahogy elkezdett komolyabban telni az idő, egyre több sarok hajtódott be a határidőnaplómban, egyre több kérdés kezdett bennem felmerülni. Kellemetlen, megválaszolhatatlan kérdések, végigtaperolva a létezés összes szintjét. Pedig valójában csak egyre akarok választ: miért? Miért kezdek el mindig gondolkodni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése