Mikor az élő túl sokat gondolkodik

Azt mondják, kilibbenni az élet kapuján csak egy pillanat. Olyankor az ember már nem érez semmit. A test biológiai működése leáll, a lélek pedig hitviták ezrei mögé rak újabb kérdőjelet. Évmilliók óta tökéletesen működő folyamat ez, ami a pillanat hatalmával véget vet egy emberi életnek. A személy távozik…És marad utána a sok szomorú, könnyes arc. És a rengeteg tárgy. És a nyilvántartások, regisztrációk, igazolványok, amik bizonyítják, hogy egy állam regisztrált polgáraként tudta le földi éveit. Kíváncsi lennék, hogy hivatalosan mikor hal meg valaki. Pár óra? Pár nap? Esetleg előfordulhat, hogy egy ember évekkel a halála után is tagja a horgász klubnak, bankszámlát vezet, és törzsvásárló a Plázában? Születésünkkor regisztráltuk magunkat a társadalomba, felnőttként regisztráltuk magunkat a gazdaságba és ezektől a tagságoktól elég nehéz lehet megszabadulni. A világ számít ránk. Számít a pénzünkre. Aztán eltelik mondjuk tíz év, a kártyák lejárnak, de a személy még mindig fellelhető. Mert ott vannak a szerető embertársak. És az emlékek, ha vigyáznak rájuk, kitörölhetetlenek. Meg az a néhány fénykép, amit ünnepekkor elővesznek, csendben nézegetnek, rámosolyognak, rákönnyeznek, rásóhajtanak… Ez már kevésbé érdekközpontú, mint a világgal való kapcsolat. Sőt, ez kifejezetten érdekmentes. Hisz ha egy olyan ember hal meg, aki nem ismert senkit, és akit nem szeretett senki, akkor az tényleg meghal. Az ő halála tényleg csak egy pillanat. De egy olyan személy, akinek érzelmek által táplált emberi kapcsolatai voltak, számíthat a hosszú halálra. Mert addig nem lehet meghalni, míg felismerik az arcot, míg tudják a nevet, míg létezik olyan személy, aki a világ néhány atomjában érzi a hajdani jelenlétet. Addig nem lehet meghalni, míg valaki tudja, hogy éltünk. S lám, kiderült, hogy a halál mégsem egy pillanat – a halál hosszú, nagyon hosszú...