A repülő narancs

Lelkesen indult el útjára a konyhaasztalról. A radiátor tetejére pattanva többször is végiggurult a bordázaton, önmagát masszírozva ezzel. Egy határozott mozdulattal máris a padlón termett, s szemlélődve gurult át egy másik szobába a ledobált férfi és női ruhaneműk között. Valami nagyhoz ért, és az a nagy valami egyre csak mozgott, miközben emberi hangok szüremlettek a tetejéről. Egy kicsit lelassított, és döbbenten tapasztalta, hogy a nagy valami alatt több ismerős alak is rejtőzik. A pizzaszelet, akivel a múlt héten ismerkedett meg, nagyon betegnek tűnt - kiszáradt testét gombás fertőzés vette uralma alá. Sajnálkozva haladt el mellette, majd megtorpant. Testében megfagyott a lé. A tegnapi nap folyamán eltűntté nyilvánított banán hullája alig felismerhető színekben terpeszkedett előtte. Friss levegőre volt szüksége. A szoba végéből hűs szellő áramlott be, arra kezdett tehát gurulni. Közben egészen elfelejtette a banánt, és csak az a különös érzés érdekelte, ami egyre csak az ablak felé hajtotta őt. Szabadság – igen, talán ez volt az, minden egyes sejtjében visszhangzott ez a különös szó, nahát, mennyi hely, micsoda kékség, tovább kell még mennie, csak egy kicsit – repül! Hiszen ő repül!...

Fel a lépcsőn

Senki sem gondolja komolyan, hogy egy lépcsőházban el lehet tévedni. Hiszen nem labirintus, hanem irány – minden egyes lépcsőfok része egy univerzális iránynak. A lépcsők arra teremtettek, hogy felfelé vigyenek bennünket. Én is arra tartok. Csak egyet nem tudok: azt, hogy hol kell megállnom. Mégis, melyik az én emeletem? Mikor lehetek benne biztos, hogy már nem kell magamat felfelé vinnem, hanem hagyhatom ziláló lélegzetvételemet lecsillapodni? Hisz akárhogyan is nézzük, lépcsőn mégsem lehet élni…

Felemelni dolgokat a földről

Mik azok, nappal észre sem veszed őket, de ha nem lennének, éjszaka eltűnne nélkülük a város? Az utcalámpák. Ők az én földi csillagaim. Elérhető közelségben ragyognak, de mégis, égi testvéreikhez hasonlatos varázzsal. Ha köd van, festékpacák módjára folynak szét a légben. Ha eső hull, fényükben minden egyes csepp fényesen sikló meteorittá válhat. Csodálatosak. Igen, az utcalámpák. A közönséges utcalámpák.

Változás szele söpört a szobámban

Változtatni nem könnyű, azt hiszem, ez már tudományosan is bebizonyított tény. Pláne nem akkor, ha az ember egyik napról a másikra szeretné a változást. Az új év közeledtével én is megéreztem a tettek mezejének hívogató illatát, de korántsem akartam holmi fogadalmakba bonyolódni. Csak álltam a szobám közepén, és arra gondoltam, azelőtt, hogy magammal foglalkoznék, jó lenne a dolgot a környezetemmel kezdeni. Először egy tibeti vagy indiai kiruccanás jutott eszembe... Pénz híján persze előjött a hegyes-Mohamedes szituáció: ha én nem mehetek külföldre, hogy megérintsen egy ilyen út harmonikus nyugalma, hát majd csinálok én a saját szobámban olyan változásokat, hogy csak na. Itt fontos megjegyeznem, hogy az én szobám egy eléggé speciális eset dekoráció terén. A falamon szabad felület alig fellelhető, ugyanis a fényképek, rajzok, poszterek, újságkivágások, faliképek régen átvették az uralmat. A szoba belsejében rengeteg tárgy, a sörgyűjteményem, csokoládésdobozok, figurák, plüssjátékok, cédétokok, könyvek, újságok, haszontalan apróságok mindenütt. Megannyi emlék, élmény, hangulat összepréselve egy icipici helyen. Így leírva talán megérthető, mennyire nyomasztó is volt már ez a sok holmi. Volt, bizony, ezt az egészet már múlt időbe tehetem. Az esemény néhány fénykép levételével kezdődött. Aztán a gardróbba került egy hatalmas bőröndnyi tárgy, és a szemetesbe is egy hasonló mennyiségű adag. És a falak. Azok mégsem maradhatnak üresen. Eldöntöttem tehát, hogy mintát festek rájuk, és az ötletet olyan hamar követte a tett, hogy még most is megütközik a tekintetem, ha véletlenül az ajtóm felé téved. A képen látható az első alkotásom. Mert bizony, ennek még nincs vége:D

De van itt minden a lelki béke érdekében. Kősólámpa, füstölők, illóolajok, gyertyák, mécsesek, a sörgyűjtemény, amiről képtelen voltam lemondani és persze a barátaim fényképei, amik a legnagyobb pozitív energia hordozói:)

(Na jó, nem valami nagy ez a gyűjtemény. De olyan szééép...:))

Az optimista diák vizsgaidőszakban

Legközelebb agykapacitást kérek karácsonyra, azt hiszem. Először hasizmot akartam, de az egyetemet lényegében el lehet végezni testi funkciók nélkül is, nem így a szellemi teljesítőképességgel. Nagyon úgy néz ki, át kell gondolnom a jövőről alkotott elképzeléseimet. Eddig naiv voltam, mert hogy majd lesz nekem diploma, lesz nekem munka, meg ilyesmik. Ám jelenleg a legkedvezőbb eshetőség, ha minél hamarabb beköltözöm valami barlangba. Persze csak a napenergiával működő laptop és az ingyenes és bárhol fogható internet feltalálása után. Már megint naiv lennék?... Csak kicsit bánt az a tudat, hogy saját erőmből még egy gyökérgumóra valót se tudnék összeszedni. Na még ennyit: pfff…

"Most tél van, és csend, és hó, és..."

Enyhe a tél, de annál hosszabb. Nehéz ilyenkor élni. Nehéz ilyenkor lenni. Vajon a fák is érzik ezt? Ilyenkor ők is csak fájnak és várják a tavaszt? Szeretném feszegetni még ezt a kérdést, de nincs hozzá erőm. Mert én is csak várok, mélabúsan, korhadó avarom felé hajolva. Nehéz most elhinni, hogy lesznek még új hajtások. Egy új lombkorona, ami a szélben ringatózva kúszik az ég felé, dacolva madarak és lepkék rajával. „Most tél van, és csend, és hó és halál.” Fakóra mosta arcomat a belőlem kiáramló hiányérzet. Mint a félhold. Pedig nekem az egészre van szükségem, követelnem kellene az univerzumtól a harmóniát, követelnem kellene valakitől, hogy egészítsen ki… „Minden láng csak részekben lobban, minden szerelem darabokban, minden egész eltörött.” Nincsen baj. Nem félek. A Föld forog, a madarak szállnak felette tovább. A város zajt szitál, a kerekek menetrendszerűen őrölnek benne tovább. Egyszer majd kirügyeznek a fák is. Mert ilyen a világ. Változnak az évszakok, változnak az emberek...

7 titok

Utálok jelzőlámpa nélkül úttesten átmenni. Mert félek, hogy elütnek.
Utálom megfogadni, hogy holnaptól más leszek. Mert úgyse.
Utálom a hamutartóban állva maradt cigarettacsikkeket. Mert zavar.
Utálom, ha valaki sír. Mert nem tudom, hogy kell vigasztalni, és ez megrémít.
Utálom az üresedő kecsaposflakon kétségbeesett cuppogását. Mert el fog fogyni.
Szeretem a nedves aszfaltot kemánytalpú cipőben taposni. Mert érzem, hogy a földön járok.
Szeretem megnevettetni az embereket. Mert akkor érzem magam a leghasznosabbnak.

Valami, ami elmaradt..

Mondani akartam valamit. Még tavaly. Csak egy mondat volt… Itt toporgott a nyelvem hegyén, ugrásra készen, türelmetlenül. De visszatartották szorosan záródó ajkaim. Az ajkaimat összetartotta szorosra húzódott szívem. Pedig az a valami ki akart törni, várta a szünetelő zenét, a beálló csendet, az elnyomódó cigarettát, az asztalon koppanó pohártalpat, a mosogatóban landoló evőeszközöket, az emberek figyelmét. Fontosnak érezte magát. De az idő letelt, és őt leöblítette a pezsgő, vissza, mélyen belém. Már magam sem tudom, hová. Ki kellett volna mondanom. Még tavaly.

Tabula rasa

Ha már a karácsony nem, a szilveszter mégiscsak megérdemel néhány szót. Lényegében nem történik ilyenkor semmi különös, ugyanolyan hideg van január elsején, mint december harmincegyedikén. De mégis, ilyenkor az emberek elhiszik, hogy valami új kezdődik. Elhiszik, hogy tiszta lapot kapnak. Zöld utat engednek a változásoknak, amik remélhetőleg tényleg be fognak következni, ha már egyszer itt egy újabb esztendő. Újabb ötszázhuszonötezer-hatszáz perc élni.

Hogy maga az esemény milyen volt? Hümmhümmhümm. Pontpontpont. Annyit mondok, hogy csináltam már hajnalban rántottát, de krumplilevessel még soha nem beszélgettem. Eddig.