Enyhe a tél, de annál hosszabb. Nehéz ilyenkor élni. Nehéz ilyenkor lenni. Vajon a fák is érzik ezt? Ilyenkor ők is csak fájnak és várják a tavaszt? Szeretném feszegetni még ezt a kérdést, de nincs hozzá erőm. Mert én is csak várok, mélabúsan, korhadó avarom felé hajolva. Nehéz most elhinni, hogy lesznek még új hajtások. Egy új lombkorona, ami a szélben ringatózva kúszik az ég felé, dacolva madarak és lepkék rajával. „Most tél van, és csend, és hó és halál.” Fakóra mosta arcomat a belőlem kiáramló hiányérzet. Mint a félhold. Pedig nekem az egészre van szükségem, követelnem kellene az univerzumtól a harmóniát, követelnem kellene valakitől, hogy egészítsen ki… „Minden láng csak részekben lobban, minden szerelem darabokban, minden egész eltörött.” Nincsen baj. Nem félek. A Föld forog, a madarak szállnak felette tovább. A város zajt szitál, a kerekek menetrendszerűen őrölnek benne tovább. Egyszer majd kirügyeznek a fák is. Mert ilyen a világ. Változnak az évszakok, változnak az emberek...
2 megjegyzés:
Azért van tél, hogy aztán jöjjön a tavasz:) Ha ez nem lenne, csak egyfolytában meleg és napsütés, az unalmas lenne... tudod, jobb érzés egy gödörből kimászni, mint végig az egyenesen baktatni :)
Amúgy szép az írás, nagyon tetszik =)
köszönöm szépen:) igen, tudom, csak az a fránya gravitáció ne lenne..:)
Megjegyzés küldése