Üzenet

Na hogy is van ez a dolog. Az emberekkel. Szimpátia, ellenszenv, utálat, szerelem, barátság… Mostanában ez utóbbiról gondolkodtam sokat. Gyorsfolyamként áramlottak az agyamban a különféle spekulációk, majd az ezeket megsemmisítő boldog tudat, hogy ehhez a dologhoz nem kellenek elméletek. Aztán megakadtam egy pontnál. Egy embernél. Olyan rég volt már… Ha ő nem lett volna, sok könnyem hullott volna a Város miatt. Hiszen egy teljesen új világba csöppentem, ahol elvárták tőlem, hogy felnőtt módra viselkedjek gyerekfejjel. Ő már idősebb volt, de még nem találta meg a helyét a világban. Viszonyunk rövid idő alatt testvérinek kikiáltottá alakult, igaz, így utólag visszatekintve sokkal inkább olyan volt ő, mint egy anya. Leírhatatlanul sok mindent köszönhetek neki azáltal, hogy ott és akkor létezett, amikor nekem szükségem volt rá.
Aztán elment. Rengeteget változtunk azóta. Én magamról biztosan állíthatom, hiszen pont abban a korban hagyott ott, mikor az ember viselkedése amorf módon nyúlik, formálódik, míg el nem éri végleges formáját. Nem akarom magamat jellemezni, hiszen mások dolga, hogy miként ítélnek meg. És ő is változott. Tudom, mert mindig megnézem a képeit, figyelem a mosolyát, a szemét, igyekszem a legapróbb részletekből is információt kiszűrni, vajon boldog, elégedett, vidám, és jó emberekkel van körülvéve, vajon szerelmes, vagy talán szomorú vagy, tudod, annyiszor elkezdtem már levelet írni neked gondolatban, de mindig megakadtam, mert megijedtem attól, hogy miként reagálnál, mert úgy érzem magam, mintha egy barlangból akarnék kijutni, ami elé az idő szépen lassan hatalmas sziklát görget, és akkor itt maradok a sötétben, a bizonytalanságban, vajon örülnél nekem? Vagy már most utálsz, és nincs kiút? Annyiszor elképzeltem, ahogy leülünk beszélgetni, rengeteg mesélnivalóm lenne, éltem, képzeld el, miután elmentél, lassan megtanultam élni, és szeretném veled megosztani magamat, és szeretném, ha te is megosztanád velem magadat, ha nem is úgy, mint régen, mert akkor lehetetlent kérnék, tudom, nem kellene több, csak egy levél… Egy köszönöm, egy sajnálom, és egy kérlek. De látod, gyáva vagyok. Létezhet, hogy összeférhetetlenül megváltoztunk? Esetleg csak az a három év rendeltetett nekünk?...
Nem tudom, mi lesz. Nem tudom, mi van most. Talán sose fogok eljutni odáig, hogy levelet írjak. De ha az ég is azt akarja, akkor most olvasod ezeket a szavakat: köszönöm, sajnálom…

Haj-jaj

Hát eljött. Bekövetkezett a pillanat. Első igazi, teljesen ősz hajszálam megpillantásának pillanata. Kissé meg vagyok illetődve. Nem erre a reakcióra számítottam önmagamtól, no de mostanában úgyis hajlamosabb vagyok a borongós, negatív hangulatú hozzáállásra. Akik jobban ismernek, tudják, mindig is szerettem volna ősz tincseket a hajamba, ugyanúgy, ahogy szemüveget, de bizonyos testi működéseket nem lehet szabályozni. Irigyeltem azokat a fiatalokat, akiknek a haját ez a természetellenesen természetes szín tette különlegessé, nem holmi szintetikus festékek. (És ne feledkezzünk meg Sweeney Toddról sem, akinek az a tincs külön szexepilként funkcionál, ha már egyszer kegyetlen gyilkos…) De most, a tükör előtt, csak egyetlen kérdésre tudtam koncentrálni: miért? Miért pont most kezdődött el ez a folyamat? Talán valamiféle halálos betegség lappangana a szervezetemben? Hiszen ha ideges, stresszes életmódot folytatnék, azt érezném, nem? Vagy csak elnyomom a tudatomban, és a szorongást a testemre hagyom, birkózzon meg vele egyedül… Mindenesetre ez a hajszál már soha nem lesz barna. Most, hogy már szemlélem egy ideje, gyönyörű, ezüstös csillogása egészen magával ragadt. Íme, évek képesek tömörülni egyetlen leheletnyi dologban. Nemrég láttam a Charlie és a csokigyár című filmet, ahol a gyártulajdonos Willy Wonka egy ősz hajszál miatt tökélte el, hogy örököst keres. (Tudom, ez már a második Johnny Deppes példám. De valljuk be, az a férfi tud valamit.) Én abba gondoltam bele, hogy ha lenne is örökösöm, nem lenne mit neki adnom. Anyagiakról nincs értelme beszélni, hiszen parazita módjára a szüleimből élek. Az „életmű” fogalma szintén semmis és nevetséges az esetemben. Egyetlen vagyontárgyam, ami némi szellemi értéket is képvisel, az a laptopom, Herold. A fényképek, amik összefogják életemet (mint hajgumi az őszülő hajat…), az írásaim, az a temérdek töredék, amik nem szólnak semmiről, nem kezdődnek el és soha nem érnek véget… Még a rajzaim is le vannak fényképezve, szóval minden, amit valaha alkottam, itt van, ebben a gépezetben. Megdöbbentő felfedezés. Cselekednem kellene, el kellene kezdenem élni, de csak félni tudok. Pedig szeretnék még ebben az életemben lefogyni, írni egy könyvet, egy verseskötetet, egy forgatókönyvet, amit a rajzaimmal illusztrálok, szeretnék alkotni egy Tim Burton által ihletett világot, szeretném kipróbálni a stop-trükköt, hogy akkor az utazásokról ne is beszéljünk, Írország, Afrika, Velence, és a kávéházam, és az a sok titok, amit rejt a világ, amit szeretnék megtanulni, tudni, és élni velük… Nos, ez a mondat valamivel kétségbeesettebbre sikeredett, mint terveztem. Hiába, villámcsapást vártam, hát megkaptam, ha nem is azon a téren, ahol elképzeltem. Magányosan növekedő ősz hajszálam pedig továbbra is titkok hordozója a fejtetőmön.

(talán) vannak még csodák.

Huszonnégy óra - a szerelmeseknek?...

Ha nem lennék egyedülálló, és ha immunis lennék az önsajnálatra, ez a bejegyzés ma nem született volna meg. Ám mivel ezek a kritériumok nem állnak fenn, Valentin nap alkalmából jól esik egy kicsit megmártózni a csokoládéval és romantikus filmekkel fűszerezett szánalomérzet és igazságtalanság kesernyés medrében. Álláspontom ezzel a nappal kapcsolatban a következő: olyannyira felesleges, hogy az már felháborító. Hiszen ha valaki szerelmes, és ez a szerelem beteljesedhet egy boldog párkapcsolatban, nem fogja ezen a napon jobban szeretni a másikat. Vagy nem foglalkozik vele, vagy tudatalatti kötelességérzetből pénzt költ egy haszontalan giccsre, aminek semmi értelme. Ha valaki pedig boldogtalan bárkapcsolatban él, végképp nem fogja vidám szerelmesként megünnepelni, illetve azon fog rágódni, milyen boldog is lehetne, ha lenne. És most tegyük szóvá azt a részleget, amit én is, és még milliónyi érzékeny lélek képvisel rajtam kívül: az egyedülállókat. Szerintem ezt az egészet hamarabb lehetne az ellenük való összeesküvés ünnepének, mint a szerelmesekének kikiáltani. Mert a kirakatok, a reklámok, a hirdetések, az utcán, a tévében, az interneten, elszomorítják a magányosan csellengő szíveket. Ilyenkor a szerelmespárok is sokkal feltűnőbbek, és a tükör is jobban torzít, mint máskor. És még azokon az embereken is, aki nem regisztrálnak három tábla csokoládé, négy film, és öt zenei album elfogyasztása után holmi internetes társkereső oldalakra, elalvás előtt végigfut egy alig érezhető remegés: nem jó egyedül lenni…

És hopp, már vége is van.

..szeretném ha valaki megölelne és értelmetlen szavakat suttogna a fülembe mint
"örökre".........................................................."vigyázok"........................................................"rád"...