A zongora pont ilyen. A fehér és fekete billentyűk szürke zenéjében mélázó gondolatok nem zavarnak. Ilyenkor jó nem csinálni semmit. A dallamok maguktól is tudják a dolgukat. Körbejárnak, megbökdösik egy-egy emlék hátát, megölelik, vagy épp megrugdalják a szívet. S én ezt hagyom? Hagyom hát, mert nem én játszom, hanem engem játszanak. Szeretném órákig vándoroltatni még az ujjakat jobbra és balra, hogy rájöjjek végre, ki is vagyok valójában… De ez csak egy pillanat. Előtte, utána, nem marad más, csak a csend.

egy vers vagy dalszöveg, az a címe, amit te adsz neki:

Az ablakon másztam beléd mint a tolvajok
Hogy lopjak magamnak egy fénylő csillagot
Mert bennem nincsen más
Csak pislákolás
Pár pohár bor
És szívdobogás
Addig míg hittem a tündérmesékben
Tudtam a hősök most boldogan élnek
És vártam én is az üveghegy mögött
Egészen addig míg össze nem törött
Pohár lett belőle meg szilánk a számon
Nem tudok szólni úgy hogy ne fájjon
Beléd is teljesen csendben osontam
Nem tudom hogy kell szabadulni onnan
Foglyod lettem mint a tündérmesékben
De ez a mese itt ér most véget
Csillaggal meg pislákolással,
Borral, szívvel, üvegszilánkkal…

Kongás

Üres. És ami üres, az lényegében nincs is. Ez volt a lelke. Újjá akart születni, de nem tudta, most él-e egyáltalán. Tanácstalanul nézett körbe a világban. Mit csinál? Talán dolgozik. Talán tolvaj. Esetleg író, festő, vagy zenész, aki gondolatokat ad azoknak, akiknek nincs idejük elmélkedni. És kik vannak körülötte? Szülők? Testvérek? Gyerekek? Vagy lehet, hogy ő is egy gyerek? Mert mégis, honnan lehet tudni, hogy valaki felnőtt-e már? Talán onnan, hogy dolgozik, vagy tolvaj, esetleg író, festő, vagy zenész, aki gondolatokat ad azoknak, akiknek nincs idejük elmélkedni. És hol van? És mit számít ez? Hisz válaszolni könnyű, de jó lenne már, ha elhangozna egy olyan kérdés, amire érdemes is. Például: ki vagy te?... Ki vagyok én?...

És boldogan élt, amíg...

Minél többször kérdezik, hogy milyen, annál többször mondom, hogy jó. Minél többször mondom, hogy jó, annál többször érzem, hogy valami nem stimmel… Talán túl sokat járkáltam ebben az álomszerűen fantasztikus dimenzióban, és most bumm, nekimentem az üvegfalnak. Hisz bizonyos mértékben ez is csak egy mesterkélt világ. Bevettem a lelkesedés-drogomat és hallucináltam egy tökéleteset. A szer fogyóban. A remény pedig… Nem halt meg, csak gyorsan alvó. Elcsitulóban vannak a pozitív történések. Már nem generál semmi extázist. Eszembe jutott egy szó: megszokás. Ennyi lenne? Megszoktam? Minden addig mesés, amíg új? Aztán elfogy, betelik, eltörik, szétszakad, megromlik, kiszárad? És megtörténhet mindez az élettel? Vagy velem?…
Eddig egy darab kérdésem se volt, csak boldogan éltem ebben az újban. Aztán ahogy elkezdett komolyabban telni az idő, egyre több sarok hajtódott be a határidőnaplómban, egyre több kérdés kezdett bennem felmerülni. Kellemetlen, megválaszolhatatlan kérdések, végigtaperolva a létezés összes szintjét. Pedig valójában csak egyre akarok választ: miért? Miért kezdek el mindig gondolkodni?

Mikor az élő túl sokat gondolkodik

Azt mondják, kilibbenni az élet kapuján csak egy pillanat. Olyankor az ember már nem érez semmit. A test biológiai működése leáll, a lélek pedig hitviták ezrei mögé rak újabb kérdőjelet. Évmilliók óta tökéletesen működő folyamat ez, ami a pillanat hatalmával véget vet egy emberi életnek. A személy távozik…És marad utána a sok szomorú, könnyes arc. És a rengeteg tárgy. És a nyilvántartások, regisztrációk, igazolványok, amik bizonyítják, hogy egy állam regisztrált polgáraként tudta le földi éveit. Kíváncsi lennék, hogy hivatalosan mikor hal meg valaki. Pár óra? Pár nap? Esetleg előfordulhat, hogy egy ember évekkel a halála után is tagja a horgász klubnak, bankszámlát vezet, és törzsvásárló a Plázában? Születésünkkor regisztráltuk magunkat a társadalomba, felnőttként regisztráltuk magunkat a gazdaságba és ezektől a tagságoktól elég nehéz lehet megszabadulni. A világ számít ránk. Számít a pénzünkre. Aztán eltelik mondjuk tíz év, a kártyák lejárnak, de a személy még mindig fellelhető. Mert ott vannak a szerető embertársak. És az emlékek, ha vigyáznak rájuk, kitörölhetetlenek. Meg az a néhány fénykép, amit ünnepekkor elővesznek, csendben nézegetnek, rámosolyognak, rákönnyeznek, rásóhajtanak… Ez már kevésbé érdekközpontú, mint a világgal való kapcsolat. Sőt, ez kifejezetten érdekmentes. Hisz ha egy olyan ember hal meg, aki nem ismert senkit, és akit nem szeretett senki, akkor az tényleg meghal. Az ő halála tényleg csak egy pillanat. De egy olyan személy, akinek érzelmek által táplált emberi kapcsolatai voltak, számíthat a hosszú halálra. Mert addig nem lehet meghalni, míg felismerik az arcot, míg tudják a nevet, míg létezik olyan személy, aki a világ néhány atomjában érzi a hajdani jelenlétet. Addig nem lehet meghalni, míg valaki tudja, hogy éltünk. S lám, kiderült, hogy a halál mégsem egy pillanat – a halál hosszú, nagyon hosszú...

Mese, mese, pálinka

Megtehetem, hogy reggelenként lassan ébredezve az erkélyen magamba szívom a város illatát. Tüdőre megy, meg szívre is kicsit. Olyan ez, mint egy tündérmese. Talán ha leengedném a hajamat, felmászna rajta életem párja, akivel boldogon élnék, míg meg nem halok. De kinek van most szüksége ilyenekre? Hiszen jelenleg zajló életemet tökéletesen kiegészíti a többi szereplő. Nem tündérek, hanem kisebb-nagyobb fényes élőlények. (néha denevérnek látszanak) Én is egy vagyok közülük, a közepes fajtából. Csodálom a díszleteket és a megálmodott bűbájtanórákat. Mikor kezdődött? És meddig fog tartani? A happy end még várat magára, és már nem emlékszem, hol volt, hol nem volt. Csak azt tudom, hogy itt és most van. Állok az erkélyen és magamba szívom a város illatát. Fél tizenegy, facsarja a gyomromat az update-chilis bab. Rágyújtanék, de le akarok szokni. Rengeteg vaskos könyv, irodalmi műremek született már a boldogságkeresésről. Érdemes keresni? Nem elég egyszerűen csak megtalálni?

Tegye fel a kezét, tegye fel a kezét...

Kabalaállatunk Pistike volt, akit képzeletben csináltunk hurkapálcikából meg falevélből. Mindenki nagyon jól érezte magát, kivéve azt, aki nem. Bár időnként felmerült néhány kommunikációs probléma, nagyjából sikerült közös hullámhosszra terelődnünk. A csapat remek, szerintem együtt fogunk hallásgondozásra is járni. Volt, aki igencsak pofára esett, de utána nem is maradt bőr a képén fejjel menni a falnak. Pontosabban a betonnak. Volt, aki eljátszotta az utolsó dobását. Még két pályáját tévesztett szumóbajnokkal is gazdagodtunk, nagyrészt nekik köszönhetően öt hellyel előrébb csusszantunk az éremtáblázaton. Legkedveltebb motivációs eszközünkként a pálinkát tudnám megnevezni. Nincs is jobb a hajnali napsugarak lagymatag sugaraiban emésztőszerveinket némi természetes aromával ébreszteni. Á nem is motyogok tovább hiszen kurvajóvolt ez a gólyatábor!!!