Nem törlöm ki

ezt a blogot, mert egy év alatt mégiscsak sikerült digitalizálnom magamból egy olyan darabkát, amit sajnálnék pár kattintással megsemmisíteni. Majd az idő elvégzi helyettem a piszkos munkát, szétmállanak a linkek, bitjeire hullnak szét a betűk. Addig is, ha valaki ide téved, remélem, talál valamit, ami miatt érdemes volt így döntenem. Hogy miért hagyom abba ezt a blogot? Erre talán nem is olyan egyszerű néhány szóval válaszolni. Talán a változás felől tudnám a leginkább megközelíteni. Már nem vagyok a régi, de még nem vagyok „új” sem. Egy olyan átmeneti állapotban találtam magam, ami elég kellemetlen tud lenni, pláne így, közelítve lassan a huszadik életévem felé. Akaratlanul is belehasít az emberbe, hogy itt bizony már nagyobbak az elvárások, a felelősség, bármikor meg kell tudnom állni a saját két lábamon. Élet. Valahogy nem értem ezt a szót sem. Mit fogok én egész idő alatt csinálni? Régen rengeteg álmom volt. Akkor persze mindegyik célnak tűnt, amik majdani megvalósítása megkérdőjelezhetetlen volt. A terv, B terv, C terv, sőt, A után a B, esetleg C, ha úgy alakul. De sosem hittem volna, hogy annyi év elképzelései darabjaira hullhatnak. Hogy járhatok egyetemre cél nélkül, hogy terveznem kell a jövőmet elhivatottság nélkül, hogy ha valaki megkérdezi, mi lesz belőlem, ne tudjak válaszolni. Tehetségtelennek érzem magamat, és az, hogy valamilyen munkát megfelelően tudjak végezni, lehetetlennek tűnik. Lassan már az a kérdés is bonyolult lesz nekem, hogy hogy vagyok. Mert egyszerűen nem tudom... Emberi kapcsolataim romokban hevernek. Akaratlanul is eltaszítok olyanokat, akik fontosak. És egyre nehezebben engedek valakit magamhoz közel. Szükségem lenne egy kapaszkodóra. Legalább egy pici rücsökre ezen a sima sziklafalon, amin lassacskán csúszok lefelé.
Na igen. És addig nem tudok írni semmiféle blogot, amíg azt a rücsköt meg nem találom.

...és rádöbbentem, hogy a világ városlakói sokkal vidámabbak lennének, ha a galambok papagájok, paradicsommadarak és tukánok lennének, mert azok színesek és viccesek, de én már a baglyokkal is ki lennék békülve, mert a sok nagyszemű tollas lény is murisan nézne ki egy kupacban, a várostereken, döglött egerekért zaklatva a padokon ücsörgő nénikéket....

Helyzet nincs

Az élet kegyetlenül, a legapróbb dolgokon át adja a jelzést, hogy felnövünk. Reggel, rövidnadrág, egyenesen a szárítóról. Este, egy teljesen átlagos méretű csokifolt, ami néhány évvel ezelőtt fel se tűnt volna - "A fenébe, pedig most mostam ki..." Elkeserítő és egyben magával ragadó.

Ilyenfajta kulináris élvezetre vágyom: Lindt - áfonyás-levendulás keserűcsokoládé, szegfűszeges cigaretta. Helyette megadatott a vizsga, a pánik, az elnyomottság. De nem nyígok, tűröm az életemet, már úgysem tart sokáig. Mármint a viszgaidőszak.

Zakariás

Zakariás, az eb.

Sweet

Egy blogbejegyzés gondolatai

Már egy pillanatra azt hittem, én is csak egy közönséges blogbejegyzés vagyok. Ijesztő pillanat volt ez, sanyarú szenvedése kóválygó képzeletemnek. Hiszen már lefixáltam a megbeszélés időpontját a kiadómmal. Mert engem bizony ki fognak adni. Én nem holmi láthatatlan bitfelhalmozódásként tengetem napjaimat az éterben, hanem kézzelfoghatóan, papíron, díszkötésben fogom jobbá tenni a világot, mint ahogy őseim már több mint fél évezrede. Várni, hogy valaki végre „rám kattintson”, hogy pixelekben kivetülhessek egy fénylő síkra, olyan megalázó. Mintha nem is léteznék. Azt akarom, hogy legyen személyiségem, illatom, példányszámom, polcom, mint minden valamirevaló szövegnek. A Gutenberg-galaxis egyik eszményien fénylő darabja leszek, lesz lektorom, fordítóm, illusztrálóm, nyomdászom, dedikálóm…
…és ha minden jól megy, talán még olvasója is akad a kis blogbejegyzésnek.

Üzenet

Na hogy is van ez a dolog. Az emberekkel. Szimpátia, ellenszenv, utálat, szerelem, barátság… Mostanában ez utóbbiról gondolkodtam sokat. Gyorsfolyamként áramlottak az agyamban a különféle spekulációk, majd az ezeket megsemmisítő boldog tudat, hogy ehhez a dologhoz nem kellenek elméletek. Aztán megakadtam egy pontnál. Egy embernél. Olyan rég volt már… Ha ő nem lett volna, sok könnyem hullott volna a Város miatt. Hiszen egy teljesen új világba csöppentem, ahol elvárták tőlem, hogy felnőtt módra viselkedjek gyerekfejjel. Ő már idősebb volt, de még nem találta meg a helyét a világban. Viszonyunk rövid idő alatt testvérinek kikiáltottá alakult, igaz, így utólag visszatekintve sokkal inkább olyan volt ő, mint egy anya. Leírhatatlanul sok mindent köszönhetek neki azáltal, hogy ott és akkor létezett, amikor nekem szükségem volt rá.
Aztán elment. Rengeteget változtunk azóta. Én magamról biztosan állíthatom, hiszen pont abban a korban hagyott ott, mikor az ember viselkedése amorf módon nyúlik, formálódik, míg el nem éri végleges formáját. Nem akarom magamat jellemezni, hiszen mások dolga, hogy miként ítélnek meg. És ő is változott. Tudom, mert mindig megnézem a képeit, figyelem a mosolyát, a szemét, igyekszem a legapróbb részletekből is információt kiszűrni, vajon boldog, elégedett, vidám, és jó emberekkel van körülvéve, vajon szerelmes, vagy talán szomorú vagy, tudod, annyiszor elkezdtem már levelet írni neked gondolatban, de mindig megakadtam, mert megijedtem attól, hogy miként reagálnál, mert úgy érzem magam, mintha egy barlangból akarnék kijutni, ami elé az idő szépen lassan hatalmas sziklát görget, és akkor itt maradok a sötétben, a bizonytalanságban, vajon örülnél nekem? Vagy már most utálsz, és nincs kiút? Annyiszor elképzeltem, ahogy leülünk beszélgetni, rengeteg mesélnivalóm lenne, éltem, képzeld el, miután elmentél, lassan megtanultam élni, és szeretném veled megosztani magamat, és szeretném, ha te is megosztanád velem magadat, ha nem is úgy, mint régen, mert akkor lehetetlent kérnék, tudom, nem kellene több, csak egy levél… Egy köszönöm, egy sajnálom, és egy kérlek. De látod, gyáva vagyok. Létezhet, hogy összeférhetetlenül megváltoztunk? Esetleg csak az a három év rendeltetett nekünk?...
Nem tudom, mi lesz. Nem tudom, mi van most. Talán sose fogok eljutni odáig, hogy levelet írjak. De ha az ég is azt akarja, akkor most olvasod ezeket a szavakat: köszönöm, sajnálom…

Haj-jaj

Hát eljött. Bekövetkezett a pillanat. Első igazi, teljesen ősz hajszálam megpillantásának pillanata. Kissé meg vagyok illetődve. Nem erre a reakcióra számítottam önmagamtól, no de mostanában úgyis hajlamosabb vagyok a borongós, negatív hangulatú hozzáállásra. Akik jobban ismernek, tudják, mindig is szerettem volna ősz tincseket a hajamba, ugyanúgy, ahogy szemüveget, de bizonyos testi működéseket nem lehet szabályozni. Irigyeltem azokat a fiatalokat, akiknek a haját ez a természetellenesen természetes szín tette különlegessé, nem holmi szintetikus festékek. (És ne feledkezzünk meg Sweeney Toddról sem, akinek az a tincs külön szexepilként funkcionál, ha már egyszer kegyetlen gyilkos…) De most, a tükör előtt, csak egyetlen kérdésre tudtam koncentrálni: miért? Miért pont most kezdődött el ez a folyamat? Talán valamiféle halálos betegség lappangana a szervezetemben? Hiszen ha ideges, stresszes életmódot folytatnék, azt érezném, nem? Vagy csak elnyomom a tudatomban, és a szorongást a testemre hagyom, birkózzon meg vele egyedül… Mindenesetre ez a hajszál már soha nem lesz barna. Most, hogy már szemlélem egy ideje, gyönyörű, ezüstös csillogása egészen magával ragadt. Íme, évek képesek tömörülni egyetlen leheletnyi dologban. Nemrég láttam a Charlie és a csokigyár című filmet, ahol a gyártulajdonos Willy Wonka egy ősz hajszál miatt tökélte el, hogy örököst keres. (Tudom, ez már a második Johnny Deppes példám. De valljuk be, az a férfi tud valamit.) Én abba gondoltam bele, hogy ha lenne is örökösöm, nem lenne mit neki adnom. Anyagiakról nincs értelme beszélni, hiszen parazita módjára a szüleimből élek. Az „életmű” fogalma szintén semmis és nevetséges az esetemben. Egyetlen vagyontárgyam, ami némi szellemi értéket is képvisel, az a laptopom, Herold. A fényképek, amik összefogják életemet (mint hajgumi az őszülő hajat…), az írásaim, az a temérdek töredék, amik nem szólnak semmiről, nem kezdődnek el és soha nem érnek véget… Még a rajzaim is le vannak fényképezve, szóval minden, amit valaha alkottam, itt van, ebben a gépezetben. Megdöbbentő felfedezés. Cselekednem kellene, el kellene kezdenem élni, de csak félni tudok. Pedig szeretnék még ebben az életemben lefogyni, írni egy könyvet, egy verseskötetet, egy forgatókönyvet, amit a rajzaimmal illusztrálok, szeretnék alkotni egy Tim Burton által ihletett világot, szeretném kipróbálni a stop-trükköt, hogy akkor az utazásokról ne is beszéljünk, Írország, Afrika, Velence, és a kávéházam, és az a sok titok, amit rejt a világ, amit szeretnék megtanulni, tudni, és élni velük… Nos, ez a mondat valamivel kétségbeesettebbre sikeredett, mint terveztem. Hiába, villámcsapást vártam, hát megkaptam, ha nem is azon a téren, ahol elképzeltem. Magányosan növekedő ősz hajszálam pedig továbbra is titkok hordozója a fejtetőmön.

(talán) vannak még csodák.

Huszonnégy óra - a szerelmeseknek?...

Ha nem lennék egyedülálló, és ha immunis lennék az önsajnálatra, ez a bejegyzés ma nem született volna meg. Ám mivel ezek a kritériumok nem állnak fenn, Valentin nap alkalmából jól esik egy kicsit megmártózni a csokoládéval és romantikus filmekkel fűszerezett szánalomérzet és igazságtalanság kesernyés medrében. Álláspontom ezzel a nappal kapcsolatban a következő: olyannyira felesleges, hogy az már felháborító. Hiszen ha valaki szerelmes, és ez a szerelem beteljesedhet egy boldog párkapcsolatban, nem fogja ezen a napon jobban szeretni a másikat. Vagy nem foglalkozik vele, vagy tudatalatti kötelességérzetből pénzt költ egy haszontalan giccsre, aminek semmi értelme. Ha valaki pedig boldogtalan bárkapcsolatban él, végképp nem fogja vidám szerelmesként megünnepelni, illetve azon fog rágódni, milyen boldog is lehetne, ha lenne. És most tegyük szóvá azt a részleget, amit én is, és még milliónyi érzékeny lélek képvisel rajtam kívül: az egyedülállókat. Szerintem ezt az egészet hamarabb lehetne az ellenük való összeesküvés ünnepének, mint a szerelmesekének kikiáltani. Mert a kirakatok, a reklámok, a hirdetések, az utcán, a tévében, az interneten, elszomorítják a magányosan csellengő szíveket. Ilyenkor a szerelmespárok is sokkal feltűnőbbek, és a tükör is jobban torzít, mint máskor. És még azokon az embereken is, aki nem regisztrálnak három tábla csokoládé, négy film, és öt zenei album elfogyasztása után holmi internetes társkereső oldalakra, elalvás előtt végigfut egy alig érezhető remegés: nem jó egyedül lenni…

És hopp, már vége is van.

..szeretném ha valaki megölelne és értelmetlen szavakat suttogna a fülembe mint
"örökre".........................................................."vigyázok"........................................................"rád"...

A repülő narancs

Lelkesen indult el útjára a konyhaasztalról. A radiátor tetejére pattanva többször is végiggurult a bordázaton, önmagát masszírozva ezzel. Egy határozott mozdulattal máris a padlón termett, s szemlélődve gurult át egy másik szobába a ledobált férfi és női ruhaneműk között. Valami nagyhoz ért, és az a nagy valami egyre csak mozgott, miközben emberi hangok szüremlettek a tetejéről. Egy kicsit lelassított, és döbbenten tapasztalta, hogy a nagy valami alatt több ismerős alak is rejtőzik. A pizzaszelet, akivel a múlt héten ismerkedett meg, nagyon betegnek tűnt - kiszáradt testét gombás fertőzés vette uralma alá. Sajnálkozva haladt el mellette, majd megtorpant. Testében megfagyott a lé. A tegnapi nap folyamán eltűntté nyilvánított banán hullája alig felismerhető színekben terpeszkedett előtte. Friss levegőre volt szüksége. A szoba végéből hűs szellő áramlott be, arra kezdett tehát gurulni. Közben egészen elfelejtette a banánt, és csak az a különös érzés érdekelte, ami egyre csak az ablak felé hajtotta őt. Szabadság – igen, talán ez volt az, minden egyes sejtjében visszhangzott ez a különös szó, nahát, mennyi hely, micsoda kékség, tovább kell még mennie, csak egy kicsit – repül! Hiszen ő repül!...

Fel a lépcsőn

Senki sem gondolja komolyan, hogy egy lépcsőházban el lehet tévedni. Hiszen nem labirintus, hanem irány – minden egyes lépcsőfok része egy univerzális iránynak. A lépcsők arra teremtettek, hogy felfelé vigyenek bennünket. Én is arra tartok. Csak egyet nem tudok: azt, hogy hol kell megállnom. Mégis, melyik az én emeletem? Mikor lehetek benne biztos, hogy már nem kell magamat felfelé vinnem, hanem hagyhatom ziláló lélegzetvételemet lecsillapodni? Hisz akárhogyan is nézzük, lépcsőn mégsem lehet élni…

Felemelni dolgokat a földről

Mik azok, nappal észre sem veszed őket, de ha nem lennének, éjszaka eltűnne nélkülük a város? Az utcalámpák. Ők az én földi csillagaim. Elérhető közelségben ragyognak, de mégis, égi testvéreikhez hasonlatos varázzsal. Ha köd van, festékpacák módjára folynak szét a légben. Ha eső hull, fényükben minden egyes csepp fényesen sikló meteorittá válhat. Csodálatosak. Igen, az utcalámpák. A közönséges utcalámpák.

Változás szele söpört a szobámban

Változtatni nem könnyű, azt hiszem, ez már tudományosan is bebizonyított tény. Pláne nem akkor, ha az ember egyik napról a másikra szeretné a változást. Az új év közeledtével én is megéreztem a tettek mezejének hívogató illatát, de korántsem akartam holmi fogadalmakba bonyolódni. Csak álltam a szobám közepén, és arra gondoltam, azelőtt, hogy magammal foglalkoznék, jó lenne a dolgot a környezetemmel kezdeni. Először egy tibeti vagy indiai kiruccanás jutott eszembe... Pénz híján persze előjött a hegyes-Mohamedes szituáció: ha én nem mehetek külföldre, hogy megérintsen egy ilyen út harmonikus nyugalma, hát majd csinálok én a saját szobámban olyan változásokat, hogy csak na. Itt fontos megjegyeznem, hogy az én szobám egy eléggé speciális eset dekoráció terén. A falamon szabad felület alig fellelhető, ugyanis a fényképek, rajzok, poszterek, újságkivágások, faliképek régen átvették az uralmat. A szoba belsejében rengeteg tárgy, a sörgyűjteményem, csokoládésdobozok, figurák, plüssjátékok, cédétokok, könyvek, újságok, haszontalan apróságok mindenütt. Megannyi emlék, élmény, hangulat összepréselve egy icipici helyen. Így leírva talán megérthető, mennyire nyomasztó is volt már ez a sok holmi. Volt, bizony, ezt az egészet már múlt időbe tehetem. Az esemény néhány fénykép levételével kezdődött. Aztán a gardróbba került egy hatalmas bőröndnyi tárgy, és a szemetesbe is egy hasonló mennyiségű adag. És a falak. Azok mégsem maradhatnak üresen. Eldöntöttem tehát, hogy mintát festek rájuk, és az ötletet olyan hamar követte a tett, hogy még most is megütközik a tekintetem, ha véletlenül az ajtóm felé téved. A képen látható az első alkotásom. Mert bizony, ennek még nincs vége:D

De van itt minden a lelki béke érdekében. Kősólámpa, füstölők, illóolajok, gyertyák, mécsesek, a sörgyűjtemény, amiről képtelen voltam lemondani és persze a barátaim fényképei, amik a legnagyobb pozitív energia hordozói:)

(Na jó, nem valami nagy ez a gyűjtemény. De olyan szééép...:))

Az optimista diák vizsgaidőszakban

Legközelebb agykapacitást kérek karácsonyra, azt hiszem. Először hasizmot akartam, de az egyetemet lényegében el lehet végezni testi funkciók nélkül is, nem így a szellemi teljesítőképességgel. Nagyon úgy néz ki, át kell gondolnom a jövőről alkotott elképzeléseimet. Eddig naiv voltam, mert hogy majd lesz nekem diploma, lesz nekem munka, meg ilyesmik. Ám jelenleg a legkedvezőbb eshetőség, ha minél hamarabb beköltözöm valami barlangba. Persze csak a napenergiával működő laptop és az ingyenes és bárhol fogható internet feltalálása után. Már megint naiv lennék?... Csak kicsit bánt az a tudat, hogy saját erőmből még egy gyökérgumóra valót se tudnék összeszedni. Na még ennyit: pfff…

"Most tél van, és csend, és hó, és..."

Enyhe a tél, de annál hosszabb. Nehéz ilyenkor élni. Nehéz ilyenkor lenni. Vajon a fák is érzik ezt? Ilyenkor ők is csak fájnak és várják a tavaszt? Szeretném feszegetni még ezt a kérdést, de nincs hozzá erőm. Mert én is csak várok, mélabúsan, korhadó avarom felé hajolva. Nehéz most elhinni, hogy lesznek még új hajtások. Egy új lombkorona, ami a szélben ringatózva kúszik az ég felé, dacolva madarak és lepkék rajával. „Most tél van, és csend, és hó és halál.” Fakóra mosta arcomat a belőlem kiáramló hiányérzet. Mint a félhold. Pedig nekem az egészre van szükségem, követelnem kellene az univerzumtól a harmóniát, követelnem kellene valakitől, hogy egészítsen ki… „Minden láng csak részekben lobban, minden szerelem darabokban, minden egész eltörött.” Nincsen baj. Nem félek. A Föld forog, a madarak szállnak felette tovább. A város zajt szitál, a kerekek menetrendszerűen őrölnek benne tovább. Egyszer majd kirügyeznek a fák is. Mert ilyen a világ. Változnak az évszakok, változnak az emberek...

7 titok

Utálok jelzőlámpa nélkül úttesten átmenni. Mert félek, hogy elütnek.
Utálom megfogadni, hogy holnaptól más leszek. Mert úgyse.
Utálom a hamutartóban állva maradt cigarettacsikkeket. Mert zavar.
Utálom, ha valaki sír. Mert nem tudom, hogy kell vigasztalni, és ez megrémít.
Utálom az üresedő kecsaposflakon kétségbeesett cuppogását. Mert el fog fogyni.
Szeretem a nedves aszfaltot kemánytalpú cipőben taposni. Mert érzem, hogy a földön járok.
Szeretem megnevettetni az embereket. Mert akkor érzem magam a leghasznosabbnak.

Valami, ami elmaradt..

Mondani akartam valamit. Még tavaly. Csak egy mondat volt… Itt toporgott a nyelvem hegyén, ugrásra készen, türelmetlenül. De visszatartották szorosan záródó ajkaim. Az ajkaimat összetartotta szorosra húzódott szívem. Pedig az a valami ki akart törni, várta a szünetelő zenét, a beálló csendet, az elnyomódó cigarettát, az asztalon koppanó pohártalpat, a mosogatóban landoló evőeszközöket, az emberek figyelmét. Fontosnak érezte magát. De az idő letelt, és őt leöblítette a pezsgő, vissza, mélyen belém. Már magam sem tudom, hová. Ki kellett volna mondanom. Még tavaly.

Tabula rasa

Ha már a karácsony nem, a szilveszter mégiscsak megérdemel néhány szót. Lényegében nem történik ilyenkor semmi különös, ugyanolyan hideg van január elsején, mint december harmincegyedikén. De mégis, ilyenkor az emberek elhiszik, hogy valami új kezdődik. Elhiszik, hogy tiszta lapot kapnak. Zöld utat engednek a változásoknak, amik remélhetőleg tényleg be fognak következni, ha már egyszer itt egy újabb esztendő. Újabb ötszázhuszonötezer-hatszáz perc élni.

Hogy maga az esemény milyen volt? Hümmhümmhümm. Pontpontpont. Annyit mondok, hogy csináltam már hajnalban rántottát, de krumplilevessel még soha nem beszélgettem. Eddig.