Nem arról van itt szó, hogy nem tudnálak megszeretni. Hisz már most is szeretlek, igaz, nem úgy. Mert, tudod, ebből a dologból két fajta van. Pontosabban rengeteg. Sőt, lényegében nincs is két olyan ember, akit ugyanúgy szeretnék. De nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet lenne, ha ennél jobban megszeretnélek. Talán ha itt most megállnánk, és hozzád se szólnék, és nem is néznék rád, akkor ennyi lenne, és akkor nem szeretnélek meg nagyon. De mivel már most is szeretlek egy kicsit… Hiányoznál. Az pedig rossz lenne, és ezt nem akarom, hiszen jó veled. És ha nagyon megszeretnélek. És ha te is nagyon megszeretnél engem. Akkor elkezdenénk félni, hogy vajon meddig lesz ez így. És a félelem olyan kisgyerek, aki lerombolja a szeretet által felépített játékkocka-várat. És akkor összedőlnél, és végleg elveszítenélek. És akkor magamból is elveszítenék valamit. Nem arról van szó, hogy nem tudnálak megszeretni. Hanem arról, hogy nem akarlak megszeretni. Pont azért, mert szeretlek.

360°-os fordulat

Most annyi mindent leírnék. Leírnám, hogy mi történt velem tegnap, tegnapelőtt, meg a múlt héten, hogy milyen emberekkel sodort össze az élet az elmúlt három hónapban, mi a véleményem a forralt borról, mit érzek a vajas kenyérrel kapcsolatban, melyik tanárom tanít akaratlanul is a legtöbbet buddhista vallásfilozófiával kevert Cobra11-es stílusával. Most olyan szívesen használnék szlenget, szmájlikat, megsokasított magánhangzókat, nem létező betűkombinációkat, hogy amit írok, ne legyen sík, hanem hullámozzon, mint a hangszínem beszéd közben. Most olyan szívesen mutatnék meg képeket rólam, róluk, rólunk, átalakítatlanul, színesen, hisz tarka az élet és vibrál, mint a diszkó-gömb kis tükrein a fény. Vidám lennék, szomorú lennék, kétségbeesett lennék, naiv lennék, lelkes lennék, gonosz lennék és felettébb emberi.
Talán egyszer fogom magam, és így lesz. Addig is marad minden, amit írni képes vagyok.

Közeleg...

Most nem szeretnék komoly gondolatokat, mély érzéseket, magával ragadó hangulatokat megosztani. Ugyanis most nincsenek bennem ilyenek. Nem, nem az a rész jön, hogy üres. Félig tele van. Nemsokára túl is fog csordulni, hisz közeleg a vizsgaidőszak és szerintem annyi időm se lesz, hogy kétségbeesetten megvakarjam a fejemet… Elméletileg, legalábbis. A gyakorlatban igazi denevérhez méltóan még mindig aktív éjszakai életet élek, a véralkoholszintem folyamatosan mérhető, az előadásokon való részvételi arányom pedig roppant alacsony. Tudom, én is érzem, link alak vagyok, és ebből hamarosan baj lesz. De talán mégsem. Talán még nem késő észbe kapnom… Ma legalább már eljutottam odáig, hogy megszámoljam, hány vizsgám is lesz. Nyolcat találtam, remélem nem lesz több, így is van egy pár olyan, amiknek még a nevétől is kiráz a hideg. Az egyik kedvencem a bevezetés a gazdaság és társadalomtörténetbe, amit két tanár tart, két különböző dimenzióból, három-három adag könyvvel, amikből kettőt-kettőt sehol nem lehet beszerezni:D Sebaj, majd csak lesz valahogy, valamit valamiért, ami nem öl meg az erősebbé tesz, jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, ki mint veti ágyát, úgy arat paplant, satöbbi. Kalandra fel:)

A zongora pont ilyen. A fehér és fekete billentyűk szürke zenéjében mélázó gondolatok nem zavarnak. Ilyenkor jó nem csinálni semmit. A dallamok maguktól is tudják a dolgukat. Körbejárnak, megbökdösik egy-egy emlék hátát, megölelik, vagy épp megrugdalják a szívet. S én ezt hagyom? Hagyom hát, mert nem én játszom, hanem engem játszanak. Szeretném órákig vándoroltatni még az ujjakat jobbra és balra, hogy rájöjjek végre, ki is vagyok valójában… De ez csak egy pillanat. Előtte, utána, nem marad más, csak a csend.

egy vers vagy dalszöveg, az a címe, amit te adsz neki:

Az ablakon másztam beléd mint a tolvajok
Hogy lopjak magamnak egy fénylő csillagot
Mert bennem nincsen más
Csak pislákolás
Pár pohár bor
És szívdobogás
Addig míg hittem a tündérmesékben
Tudtam a hősök most boldogan élnek
És vártam én is az üveghegy mögött
Egészen addig míg össze nem törött
Pohár lett belőle meg szilánk a számon
Nem tudok szólni úgy hogy ne fájjon
Beléd is teljesen csendben osontam
Nem tudom hogy kell szabadulni onnan
Foglyod lettem mint a tündérmesékben
De ez a mese itt ér most véget
Csillaggal meg pislákolással,
Borral, szívvel, üvegszilánkkal…

Kongás

Üres. És ami üres, az lényegében nincs is. Ez volt a lelke. Újjá akart születni, de nem tudta, most él-e egyáltalán. Tanácstalanul nézett körbe a világban. Mit csinál? Talán dolgozik. Talán tolvaj. Esetleg író, festő, vagy zenész, aki gondolatokat ad azoknak, akiknek nincs idejük elmélkedni. És kik vannak körülötte? Szülők? Testvérek? Gyerekek? Vagy lehet, hogy ő is egy gyerek? Mert mégis, honnan lehet tudni, hogy valaki felnőtt-e már? Talán onnan, hogy dolgozik, vagy tolvaj, esetleg író, festő, vagy zenész, aki gondolatokat ad azoknak, akiknek nincs idejük elmélkedni. És hol van? És mit számít ez? Hisz válaszolni könnyű, de jó lenne már, ha elhangozna egy olyan kérdés, amire érdemes is. Például: ki vagy te?... Ki vagyok én?...

És boldogan élt, amíg...

Minél többször kérdezik, hogy milyen, annál többször mondom, hogy jó. Minél többször mondom, hogy jó, annál többször érzem, hogy valami nem stimmel… Talán túl sokat járkáltam ebben az álomszerűen fantasztikus dimenzióban, és most bumm, nekimentem az üvegfalnak. Hisz bizonyos mértékben ez is csak egy mesterkélt világ. Bevettem a lelkesedés-drogomat és hallucináltam egy tökéleteset. A szer fogyóban. A remény pedig… Nem halt meg, csak gyorsan alvó. Elcsitulóban vannak a pozitív történések. Már nem generál semmi extázist. Eszembe jutott egy szó: megszokás. Ennyi lenne? Megszoktam? Minden addig mesés, amíg új? Aztán elfogy, betelik, eltörik, szétszakad, megromlik, kiszárad? És megtörténhet mindez az élettel? Vagy velem?…
Eddig egy darab kérdésem se volt, csak boldogan éltem ebben az újban. Aztán ahogy elkezdett komolyabban telni az idő, egyre több sarok hajtódott be a határidőnaplómban, egyre több kérdés kezdett bennem felmerülni. Kellemetlen, megválaszolhatatlan kérdések, végigtaperolva a létezés összes szintjét. Pedig valójában csak egyre akarok választ: miért? Miért kezdek el mindig gondolkodni?

Mikor az élő túl sokat gondolkodik

Azt mondják, kilibbenni az élet kapuján csak egy pillanat. Olyankor az ember már nem érez semmit. A test biológiai működése leáll, a lélek pedig hitviták ezrei mögé rak újabb kérdőjelet. Évmilliók óta tökéletesen működő folyamat ez, ami a pillanat hatalmával véget vet egy emberi életnek. A személy távozik…És marad utána a sok szomorú, könnyes arc. És a rengeteg tárgy. És a nyilvántartások, regisztrációk, igazolványok, amik bizonyítják, hogy egy állam regisztrált polgáraként tudta le földi éveit. Kíváncsi lennék, hogy hivatalosan mikor hal meg valaki. Pár óra? Pár nap? Esetleg előfordulhat, hogy egy ember évekkel a halála után is tagja a horgász klubnak, bankszámlát vezet, és törzsvásárló a Plázában? Születésünkkor regisztráltuk magunkat a társadalomba, felnőttként regisztráltuk magunkat a gazdaságba és ezektől a tagságoktól elég nehéz lehet megszabadulni. A világ számít ránk. Számít a pénzünkre. Aztán eltelik mondjuk tíz év, a kártyák lejárnak, de a személy még mindig fellelhető. Mert ott vannak a szerető embertársak. És az emlékek, ha vigyáznak rájuk, kitörölhetetlenek. Meg az a néhány fénykép, amit ünnepekkor elővesznek, csendben nézegetnek, rámosolyognak, rákönnyeznek, rásóhajtanak… Ez már kevésbé érdekközpontú, mint a világgal való kapcsolat. Sőt, ez kifejezetten érdekmentes. Hisz ha egy olyan ember hal meg, aki nem ismert senkit, és akit nem szeretett senki, akkor az tényleg meghal. Az ő halála tényleg csak egy pillanat. De egy olyan személy, akinek érzelmek által táplált emberi kapcsolatai voltak, számíthat a hosszú halálra. Mert addig nem lehet meghalni, míg felismerik az arcot, míg tudják a nevet, míg létezik olyan személy, aki a világ néhány atomjában érzi a hajdani jelenlétet. Addig nem lehet meghalni, míg valaki tudja, hogy éltünk. S lám, kiderült, hogy a halál mégsem egy pillanat – a halál hosszú, nagyon hosszú...

Mese, mese, pálinka

Megtehetem, hogy reggelenként lassan ébredezve az erkélyen magamba szívom a város illatát. Tüdőre megy, meg szívre is kicsit. Olyan ez, mint egy tündérmese. Talán ha leengedném a hajamat, felmászna rajta életem párja, akivel boldogon élnék, míg meg nem halok. De kinek van most szüksége ilyenekre? Hiszen jelenleg zajló életemet tökéletesen kiegészíti a többi szereplő. Nem tündérek, hanem kisebb-nagyobb fényes élőlények. (néha denevérnek látszanak) Én is egy vagyok közülük, a közepes fajtából. Csodálom a díszleteket és a megálmodott bűbájtanórákat. Mikor kezdődött? És meddig fog tartani? A happy end még várat magára, és már nem emlékszem, hol volt, hol nem volt. Csak azt tudom, hogy itt és most van. Állok az erkélyen és magamba szívom a város illatát. Fél tizenegy, facsarja a gyomromat az update-chilis bab. Rágyújtanék, de le akarok szokni. Rengeteg vaskos könyv, irodalmi műremek született már a boldogságkeresésről. Érdemes keresni? Nem elég egyszerűen csak megtalálni?

Tegye fel a kezét, tegye fel a kezét...

Kabalaállatunk Pistike volt, akit képzeletben csináltunk hurkapálcikából meg falevélből. Mindenki nagyon jól érezte magát, kivéve azt, aki nem. Bár időnként felmerült néhány kommunikációs probléma, nagyjából sikerült közös hullámhosszra terelődnünk. A csapat remek, szerintem együtt fogunk hallásgondozásra is járni. Volt, aki igencsak pofára esett, de utána nem is maradt bőr a képén fejjel menni a falnak. Pontosabban a betonnak. Volt, aki eljátszotta az utolsó dobását. Még két pályáját tévesztett szumóbajnokkal is gazdagodtunk, nagyrészt nekik köszönhetően öt hellyel előrébb csusszantunk az éremtáblázaton. Legkedveltebb motivációs eszközünkként a pálinkát tudnám megnevezni. Nincs is jobb a hajnali napsugarak lagymatag sugaraiban emésztőszerveinket némi természetes aromával ébreszteni. Á nem is motyogok tovább hiszen kurvajóvolt ez a gólyatábor!!!

Mosolyogj, hisz jön a tél!

„Szép a tavasz és szép a nyár is,
De szebb az ősz, s legszebb a tél”
Ezek a szavak József Attila életművének vége felé találhatóak az egyik szép és szomorú versében. Szerintem ő írta a legtöbb szép és szomorú verset a magyar irodalomtörténetben. Persze most nem verselemzésekkel megtűzdelt élettörténeti boncolgatást szeretnék tartani, aminek a végén kiderül, hogy nem is úgy volt azzal a vonattal, hanem egyszerűen csak egyetérteni. Nekem ugyanis a tél a kedvenc évszakom. Nem vagyok depressziós, sőt, szibériai menekült sem, akinek a magyarországi forróságra csak a fagypont alatti hűs levegő nyújt egy kis enyhülést. És nyilván nem vagyok sofőr sem, mert ha az lennék, nem mondanék ilyen hülyeséget. Hisz télen csúsznak az utak, sokszor van köd és csapadék, ráadásul hamar besötétedik, és nem tagadom, hogy ezek mind rendkívül kellemetlen tényezők a biztonságos autóvezetés megvalósítása érdekében.
De engem megnyugtat, ha reggel, mielőtt még elindulnék valahová, végigmérem a fátyolos horizontot. Hisz gyönyörűek a hóval borított fák és háztetők, a fagyponttal dacoló élőlények. Nincs nyüzsgés és zsivaj, nincs vakító napsütés a forróságban. A hideg ellen lehet védekezni, sőt, szerintem sokkal könnyebb, mint a hőséggel szembeni harc. Egy-két színes sál, új csizma, vagy bohókás sapka máris meghozza az ember kedvét egy kis sétához a karácsonyi díszkivilágításban. Hangulatos fények, amik a sötétedésben beragyogják a városok utcáit. Az összhatást legjobban a szitáló hó dobja fel. Ha már nagyon átható lenne a hideg, nincs is kellemesebb a barátokkal vagy a társsal beülni valahová egy forró italra. Ez lehet a nyári száműzetésből visszatérő finom forrócsoki, egy ízletes tea, vagy éppen forralt bor.
A tél az az évszak, amikor az ember legtöbbet foglalkozhat a lelkével. Jó érzés visszatérni valahonnan a jó meleg otthonba és kipirult arccal előkészíteni egy forró fürdőt, ami különleges illatokkal, gyertyákkal fűszerezhető. Ez a legjobb lehetőség elgondolkodni magunkon, a többieken, a világon. A meditációs tevékenységek kiegyensúlyozottabbá teszik a lelket, ami könnyebben átsegít például egy vizsgaidőszakon. Az olvasás pedig, ami egy fűtőtest és egy forró tea mellett a legjobb, növeli az egyén kultúrhányadosát, ami szintén nem árt.
Sokan panaszkodnak arra, hogy a tél unalmas, és nincsen lehetőség szórakozni. A párkapcsolatok könnyen ellaposodnak, az ember kedvét veszti és depresszióba zuhan. Én ilyenkor a „mindent lehet, csak akarni kell”- szlogennel védekezem. Nem tagadom, hogy ez az időszak valamivel zártabb, mint a nyár, és nyilván kevesebbet mozgás történik a szabad ég alatt. De ez még korántsem jelenti azt, hogy nincsenek lehetőségek. Kulturális programként ott van például a színházba járás. Megjegyzem, a mai színdarabok sokkal inkább a szórakoztatás köré épülnek, mint régen. Könnyedebb kikapcsolódás gyanánt lehet házibulit rendezni, aminek a hangulata csak az emberi kreativitáson múlik. Vízhiány esetén fel lehet keresni egy barlangfürdőt vagy uszodát. Ha hó van, nincs gond, hiszen a szánkózás, hóban marhulás a társaságok megmentője lehet. És lám, Szilveszterkor valahogy senki sem panaszkodik, hogy nincs lehetősége szórakozni.
A télre nem a szükséges rosszként kell gondolni. Minden ember megtalálhatja a kedvére való téli életformát, csak éppen keresnie kell, és törekednie annak megvalósítására.

A dohányos is ember!

Pontosabban: A dohányos is ember? A társadalom mai álláspontja szerint ugyanis nem. A helyzet csak azért idegesítő, mert a társadalmi vélemény nem egy önállóan képződő dolog. Az ország nem áll fel és csap a térdére, hogy „márpedig elég legyen a füstölésből!” Ezzel ellentétben viszont rengetegen ülnek a tévé és a számítógép előtt, akik remek alanyául szolgálnak a tömegmanipulációs tevékenységeknek, miszerint a dohányos embereknek a saját életük megóvása érdekében kevesebb joguk van élni. A régi, ártalmatlan Malboro-reklámok helyetti nikotintapasz-ajánlatokból megtudhatjuk, hogy a dohányos egy ideges, boldogtalan, de legfőképpen beteg emberfajta, akinek segítségre van szüksége, hiszen bármikor áldozatául eshet valamilyen rákos megbetegedésnek. Én, mint dohányos, ez utóbbival teljesen tisztában vagyok. Ám az előbbi jellemzés meglep. Az életem sok füstmentes, de ugyanakkor stresszben úszó embertársaméhoz képest nyugodt és kiegyensúlyozott, nem vagyok depressziós, az egészségem pedig kiváló. Csupán annyiban különbözöm a többi embertől, hogy elszívok egy pár szál cigarettát a nap folyamán. Ha kell, ügyelek arra is, hogy ne egy kismama orra alá fújjam a füstöt, vagy ne egy szép parkban hajigáljam szét a csikket. Igazán megható, hogy egy egész világ fog össze, csak azért, nehogy tüdőrákban hajlak meg – de mégis, kinek mi köze ahhoz, mivel mérgezem a szervezetemet? Ha én elviselem a sárga fogaimat, a lepedékes tüdőmet, a bűzös ruháimat, engem nem fog meghatni az a pár unalomig szajkózott felirat a cigarettásdobozokon, sőt, még az akciós nikotintapasz sem. Ezek nem ösztönöznek engem semmire, maximum utálatot ébresztenek füstös lelkivilágomban. Az viszont, hogy kitiltják a dohányzást a vendéglátó ipari egységekből (és gondolom, lesz még durvább), végképp felháborít. Nem mondom, hogy ne tegyenek intézkedéseket – mondjuk elkülönítés formájában. De egy olyan világban, ahol a toleranciának és szolidaritásnak kellene vezérelnie a gyakorlati életet, egyáltalán felmerül egy ilyen súlyos diszkrimináció, ez elkeserít. Mintha nem lenne épp elég összefogást és reklámot igénylő gond, aminek a megoldása sokkalta jelentőségteljesebb szereppel bírna a dohányzó emberek életének megkeserítésénél. Ez Magyarországon hárommillió állampolgárt jelent, akik élvezik a Sir Raleigh Walter által Európába szállított szokást és tűrik annak minden mellékhatását. Harcolnak ellenünk – de nem tudom, miért. Mindenesetre kíváncsi lennék, a nagy mozgalmak képviselői pontosan mennyire egészségesebbek. Nyilván soha nem fáznak meg és a balesetekre is immunisak. Ajánlom nekik, mivel elég kellemetlen lenne egy neves anti-dohányosnak kimúlni a hőn áhított nyugdíjkorhatár előtt, hogy élvezni tudja stressz-csomókkal tűzdelt szenilis életét.

"Mutasd be magad öt mondatban!"

De lehet ezt egyáltalán, kérdem én? Lehet egy emberi lény valóját pár mondatban összefoglalni? Ráadásul tőmondatokban, mivel írásban valószínűleg nincs túl sok hely erre a célra, beszédben pedig leintenek vagy pofátlanul közbeszólnak a hosszabbra nyúló mondandóba. Emeld ki a lényeget, mondják. De mi a lényeg? Mi egy ember lényege? Talán abban az egyben rég megegyeztünk, hogy a válasz nem a külső tulajdonságokban keresendő. Persze nem utolsó szempont, hogy a hajad zsíros és csapzott, vagy zöld és égnek áll, esetleg lisztparóka-jellegű; tele vagy lyuggatva fémmel, netalán kiegészítőid nagyobbak és színesebbek a képzeletbeli elefántoknál – de ezek mégis mind csak külsőségek, a személy és a tükör közötti összhangzavar kisebb-nagyobb jelei.
„Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” – a kissé közhelyesen nyikorgó mondat, ami mégis nagy igazságokat hordoz (megjegyzem, mint minden közhely), és ha kissé dohosan is, de remekül ellehetetleníti az ötmondatos bemutatkozás helytállását. Mit ér a bárki is azzal, hogy megtud rólam öt mondatot? Megszeret, elítél, bekategorizál, elvesz feleségül?! Mit mondok én azzal, hogy szeretem a művészeteket, van két hörcsögöm, hobbim az olvasás? Amikor annyi minden érdekel még, igaz, sok mindennek nem járok utána, mert lusta vagyok, igen, mert a lustaság is egy dolog belőlem! És annyi dolog van, amit utálok, és ott vannak még az apróságok, amik kiegészítik egy emberi lény létezésének jellemzését ebben a világban… Mert szeretek elmélázni dolgokon, szeretem a hó ropogásának hangját, kecsappal eszem a rántottát, mániám a szájhigénia, bütykösödik a lábam, a kissé megégett krumpli a kedvencem, soha nem drogoztam még életemben, rühellem a szúnyogzümmögést és undorodom a gyümölcsmagoktól.
Van lelki világom, véleményem, stílusom, kritikám és önkritikám. És ott van még az agyamnak az a 95%-a, amit nem is használok, és talán természetfeletti titkokat rejt. Egy sajátos kis univerzum vagyok, egy individuum, amiben minden lényeges, igaz, nem mindenkinek. Csak nekem, de az éppen eléggé megnehezíti annak az öt mondatnak a létrehozását.
Rólam. Túl. Kevés. Öt. Mondat.
Ahogy mindenki másról is. Lehet, hogy még több ezer olyan ember él a Földön, akik szeretik a művészeteket, van két hörcsögük és hobbijuk az olvasás. De mind különbözőek, hiszen nem futószalagról kerültünk a világba. És ettől világ a világ.

Kukába dobott lelkek

Lehet-e emberek nélkül élni?
Ha egy állat tenné fel a kérdést, bizonyára mindenki röhögne a dolog egyértelműségén és inkább a kérdés feltételének miértjén kezdene el töprengeni. Hiszen hogyne lehetne, elbújni fák között, víz alatt, élni a természet által megszabott állatéletet, ez mind olyan szép és egyszerű. Ha egy állat éppen antiszociális korszakát éli, nyugodtan megteheti, hogy nem kommunikál senkivel, csak kényelmesen kutatja az ehető falatokat. Aztán őt eszik meg vagy meghal annak rendje és módja szerint végelgyengülésben.
De mi a helyzet, ha egy ember kérdezi ugyanezt? Lehet-e emberek nélkül élnie egy embernek? Pont egy olyan lénynek, ami az egész bolygón mindenhol megtalálható, és aminek a megélhetése nem a természettől, hanem holmi gépektől és rendszerektől függ? Emberi kapcsolatok – több milliárdnyi bonyolult szál, amik elvághatatlan gócot képeznek. Igen, azt hiszem, az emberektől elszakadni lehetetlen. Ha meg akarom őrizni a civilizáció nyújtotta elkényelmesedési lehetőségeket (tehát nem egy barlangban akarok élni gyökérgumókon) akkor muszáj bizonyos formális kommunikálási szituációkon napi gyakorisággal átesnem. Munkahely, bolt, posta, olyan helyek, ahol egyszerűen muszáj. Fúj.
És akkor még ott vannak az érzelmi igények… Olyan emberekről beszélek, akik nem idegenek. Nem pusztán szolgáltatást teljesítő húsos robotok, akik csak a munkaidő lejárta után válnak személyekké, de akkor sem számomra… Hanem azokról, akik a nap huszonnégy órájában emlékek, hangulatok őrzői és teremtői, és mind közvetlen kapcsolatban állnak velem. Barátoknak nevezik őket. Barátnak lenni nem könnyű dolog. Ugyanis ha neked van egy, te is az vagy. Ez egy kölcsönösségen alapuló kapcsolat, aminek nincsenek okai, indokai és érdekei, csak úgy van. Hogy mit csinálnak a barátok? Van úgy, hogy semmit. Csak örülnek egymásnak. Aztán ha baj van, segítenek. Fizikailag, szellemileg és lelkileg egyaránt, lehetőségeiktől függően. Persze nem kötelező. Ez egy olyan dolog, amiben semmi sem kötelező. Jól hangzik, mi? Akkor most az, akinek nincsen, menjen és szerezzen be magának egy barátot!
Bár így működne. Én sem tudom, hogy működik. Beindul és kész.
Sokáig azt hittem, ezt csak úgy kikapcsolni nem lehet. Hogy ez nem egy olyan dolog, aminek vége van, ha te ide mész én meg oda megyek, vagy ha letelt két év és már nem egy helyre járunk karatézni. Az nem lehet, hogy ennyi, lejárt a szavatossága, ki lehet dobni a kukába. Hogy emberek lelkei nem kukába valók.
És lassan rá kell jönnöm, hogy talán mégis. Talán ez a világ rendje, a régi barátságok helyett jönnek újak, hiszen a világ változik, és az emberek is változnak, minden változik, akkor miért pont ez a dolog maradna állandó? Hát nem unalmas, ha jobban belegondolok?!
Vagy egyszerűen csak meghibásodtam.

Alkotótábor a Dunakanyar szívében

Szeretném a zebegényi Szőnyi István Baráti Kör alkotótáborát idealizálni. Hiszen Zebegény gyönyörű, az atmoszféra ebből kifolyólag rendkívül nyugodt és pihentető, a hasonló érdeklődési körbe tartozó emberek pedig jókat tudnak beszélgetni, illetve esténként elmerülni a bohém művészélet gyakorlati mivoltában, miután kiélték napi alkotókedvüket. De mint mindig, sajnos erről az idillről is meg kell állapítanom, hogy csak a vitrinben mutat jól.
Nem mintha Zebegényről szeretném bebizonyítani, hogy randa. Ha kötelező lenne, talán még akkor sem lennék rá képes. A település elhelyezkedése olyan, mintha kanállal pöckölték volna a Duna és a hegy közé. Az emelkedők és lejtők kavalkádja izgalmas és természetes, és ha az ember rendelkezik némi tüdővel és vádli-izommal, szebbnél szebb panorámát nyújtó pontokra bukkanhat a faluban. Nem is beszélve a városból szabadulóknak igazi ínyencélményül szolgáló természetközelségről, amit egy-egy mókus, vidra, tarka madár, vagy éppen óriástücsök garantál. Nem, Zebegénnyel semmi baj nincs.
Meg kell jegyeznem, hogy a háromhetes tábor lényegében egy szabadiskola a Szőnyi István Baráti Kör jóvoltából, és mint oktatási intézmény, lehetőséget nyújt a tanulásra. Bár a diákok fülének nem túl kecsegtető ez a fogalom, ezen a helyen szerencsére nem a matematika vagy a fizika kétes zugaiba kötelező bepillantást nyerni, hanem a képzőművészet csínját-bínját lehet elsajátítani, már ha az embernek kedve van hozzá. A Zebegényen belüli tényleges helyszín az úttörő, plan air-kedvelő festő egykori kertjében kiépített táborhely. Mondhatnám, karnyújtásnyira a természettől, de ez nem igaz. A hely ugyanis benne van a természetben, nem csoda hát, hogy megihlető hatása érződik Szőnyi művein, amikről pontosabb felvilágosítást lehet kapni a Szőnyi István Emlékmúzeumban. Itt az alkotáshoz még tehetség sem szükséges, mivel a hangsúly a munkafolyamat élvezésén és a fejlődésen van.
Persze akadnak rendkívül tehetséges emberek, akik lényegében csak három nyugodt hetet szeretnének maguknak és a hobbijuknak. Belőlük általában árad a nyugalom és a kiegyensúlyozottság, amit kellemes humorral fűszereznek. Ám akadnak olyanok is, akik a ló túloldalára billenve fölényesen hangsúlyozzák művészi mivoltukat, ráadásul az esetek túlnyomó részében igencsak hiányos alappal. Sajnos nem egy, hanem arányaiban igenis sok olyan emberrel találkoztam, akik leragadva ebben a hivalkodó létállapotban szinte teljesen elfelejtették a „légy szíves”, „köszönöm”, „bocsánat” szavak jelentését, és erősen felmerült bennem a gyanú, vajon tisztában voltak-e valaha egyáltalán ezeknek az emberi viselkedéskultúra alapköveit képező szavaknak a létezésével. Elég szomorú a helyzet, de az ősemberek is talán a primitívség mágnesként való viselkedése miatt maradtak együtt, ahogy ezek az emberi egyedek is összeverődve nyalták egymást és magukat fényesre.
Szerencsére mindenhol vannak kivételek, és ha eltekintünk a fent említett problémakörtől, a maradék, emberi magatartással bíró ifjú alkotók remek alapot nyújtanak a zebegényi szocializálódáshoz. Ha hozzávesszük a tájat meg a hangulatot – igen, akkor a kis gyöngyszemben eltöltött alkotóidő talán mégis lehet idillikus.

Láttál-e már alaplapot?

Nem sok olyan számítástechnika tétel volt, amit a hátam közepére se kívántam, de az alaplapokról és processzorokról szóló pont közéjük tartozott. Diákszerencsémhez híven pont azt húztam. A tanár felismerte helyzetem reménytelenségét, ezért behozott egy igazi, élő alaplapot, hátha az segít. Segített is, volt mit piszkálnom a felkészülési idő alatt. Mert azért valljuk be, egy ilyen izé tényleg érdekes. Feleletem magját ez a mondat képezte: "Ez egy felettébb bonyolult és összetett rendszer." Feleletem magját, lényegét, értelmét, tartalmát. A CISC-et le RISC-eztem, a RISC-et le CISC-eztem, és a billentyű csatlakozójáról megállapítottam, hogy annak a másik vége a falba megy. Sebaj, én egy intelligens ember vagyok, még van időm bepótolni a hiányosságaimat, azaz még feltalálhatják a beültethető mesterséges agyat:)

Állapotok idézettel

Üdv, emberiség. Holnaptól semmi közöm nem lesz a Földes Ferenc Gimnáziumhoz. Egy kicsit felfoghatatlan, egy kicsit groteszk, de nagyon jó érzés. Igaz, addig még le kell tennem egy történelem és egy számítástechnika szóbeli érettségit, de a viszonylag sikeres magyar emelt vizsgáim után engem ugyan már nem érdekelnek az ilyen dolgok. A lelkiismeretemet viszont igen, így szinte képtelen vagyok bármit is csinálni. Csak ülök és merengek a hülye tételek felett. A töri még hagyján, elvileg rengeteg forrást adnak, és mivel van egy kis sütnivalóm, majd főzök valami jót. Az infó pedig mindenképpen hármas, elég megszólalnom, és valószínűleg a tizenötpercesre beosztott feleletem is csak egy remek bevezetőmondatból fog állni, aminek nyilván semmi köze nem lesz a feladathoz.
Na most tegyetek úgy, mintha ezek az információk tényleg kiváltottak volna az emberi lélekből valami reakciót. Megrökönyödést, ámulatot, félelmet, agressziót, boldogságot, békét, vagy egy kis áhítatot. Feladom, nekem se megy. Hogy mégis csempésszek valami magasabb rendűnek látszót ebbe a fantasztikus bejegyzésembe, íme egy idézet:
"... sosem halunk meg
csak játékból néha eltemetnek
úgy nézem nem is rossz ez így
túl minden gondon
ez az ország él míg hordót gurít
és így jár az ősök nyomdokán..."
/Eleven Hold/

Csattanós allegória az iskolára, vagyis az elme bomlásának első tünetei

A gimnázium sok mindenre felkészít bennünket - halljuk ezt ezer meg egy helyről. Persze az egész csak üres, sablonos fecsegés. Majd pont egy roskatag épület a maga szellemileg, idegileg és lelkileg leépült tanáraival meg az átkozott tanulnivalójával lesz az, ami megtanít minket élni? Kovács Józsi, a kitűnő tanuló, a tanárok kedvence, aki önként jelentkezik felelni és országos versenyeket nyer, valójában egy antiszociális, életképtelen lény, aki egyetlen egy dolgot tanult meg az életről: hogy akármi is az, neki semmi köze hozzá, hiszen tizenkét évet élt le az iskola óvó (elzáró?) falai között.
Egyetlen dolgot tudnék említeni, amire felkészít minket a kötelező oktatási intézmény kijárása: a börtönbe kerülés. A körülmények adottak, csak éppen fogalmad sincsen róla, mit követtél el. Aztán a közelgő szabadulás édes pillanatai... Amikor még nem tudod, milyen teljesen odakinn, hiszen épp csak sétálni engedtek, szabályos léptekkel... De az a gondolat, hogy soha többé nem kell betenned a lábadat abba az épületbe, ahol akaratod ellenére próbálták az agysejtjeidet tenyészteni, szellemileg teljesen az utolsó szóbeli vizsgák felé emel téged, és ha eljön a perc, tisztán és boldogan fogsz elmerülni a szabadság édes gyönyörei között, mint a társaság, az italozás, a cigarettázás, a zene, a festészet, az önkéntes nyelvtanulás...
És pár év múlva majd visszakapok minden ellenszenvet, hiszen tanárnak készülök.

Ha sellő lennék...

...úgy néznék ki, mint egy lamantin.

Kapcsolatom a számítástechnikával

Kapcsolatom a számítástechnikával?.. Nos, nem túl rózsás. Jelen pillanatban például képtelen vagyok képet feltölteni IDE. Nem mintha nem venném észre azt a kis pöcköt, nem tallóznék és nem nyomnám meg a "Kép feltöltése" gombot. De az eljárás minden beleadott telepatikus energiám, fenyegetésem és siralmam ellenére is sikertelen. Nem tehetek róla, a technika utál engem. Talán érzi, hogy én is őt, ám ennek ellenére elmentem érettségizni informatikából. És most így áll rajtam bosszút az eredmény miatt... A kis alattomos... Lehet, hogy az élet igazságtalan, de a társadalom, a civilizáció, a tudomány mindig rájátszik erre.
És tényleg. Hiszen az őskorban nem ítéltek el senkit ártatlanul. Nem éreztették az emberekkel, hogy egy legfelsőbb hatalom kiszolgáltatottjai, akik valójában csak egészen minimális szinten rendelkeznek a saját életükkel. Az őskorban az erősebb győzött, a gyengébb elhullott, és ez az eljárás sokáig tökéletesnek bizonyult. Bezzeg most mindenki azt számolgatja, mikorra várható a világvége, miközben próbálja magáról lesöpörni az igazságtalanságok által okozott attrocitásokat... Például azt, hogy a saját személyi számítógépem nem akarja kielégíteni csekély vizuális igényeimet!